Régi nóta

Valamikor régesrégen,

Mesebeli erdőszélen,

Hogy hirtelen zápor szakadt:

Megbújtunk egy ernyő alatt.

Napsugárra nem is vártunk,

Napfény volt a mosolygásunk.

Egymás arcát derítettük,

Hogy borult: számba se vettük.

Mint fiatal fák a szélben,

Egymáshoz hajoltunk szépen,

Szűzi szívvel, tiszta szemmel,

Céltalan, szép szerelemmel.

S vert az eső, vert az áldás,

Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.

A pillanat csak elszakadt.

Mivé lett a régi erdő?

Hová lett a vén esernyő?

Az ég egyre csak feketült,

A záporba jég is vegyült.

Már ernyőt sem feszítettünk,

Jégnek puszta fejjel mentünk.

S külön bánat, külön zápor

Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,

Ajakunkon vihar-ízzel

Megint csak egymásra leltünk

És kérdeztünk és feleltünk.

Véghetetlen béke-vággyal

Egymás lelkét fontuk átal.

A csalánból, ami éget

Szőttük a nagy csendességet.

Álltunk, mint valaha régen

Mesebeli erdőszélen.

Álltunk enyhe borulatban,

Ünnepesti alkonyatban.

Álltunk őszbe hajló nyárban,

Ritka másodvirágzásban.

S feszült fölénk árnyat ejtő,

Vak vihartól mosolyt rejtő

Tündér-gomba: régi ernyő.