Régi opálos alkonyat

Mentünk az estbe, kispapok...

A dómnak tornya égbe vágott,

Aranyos volt a bús torony,

Melyet derűs fény koronázott.

Néztük, mi boldog hallgatók,

Mi fehér oltári virágok.

A kereszt fénylett, hallgatott.

Mentünk az estbe, kispapok...

Azóta sokszor mentem én

Az estbe, éjbe, árnyba, gyászba

S nem fénylett már rám az a fény,

Dóm tornya sárgás ragyogása.

De jaj, nem is lesz soha már

Ama boldog sugárnak mása

S nem lesz ama csönd, üdv, remény,

Azóta messze mentem én!

Ó most is int a múlt ködében

Aranypárásan a torony,

Járván élet nagy erdejében,

Mint Dante jára egykoron.

Ó régi tornyom, régi fényem,

Be megfogyott fény és torony

S járunk bús alvajáróképen

Idegenül, múltak ködében.