Régi pajtás szemüveggel

Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.

Jaj, merre jártál,

milyen malomban, hombárban aludtál,

te lisztes molnár?

Tízperceink bohóca, szemtelen kis

csörgő szarkája,

sehogyse illik hozzád e paróka

meg a komolyság.

Virgonc szemeden is üveg van, vékony

jéghártya rajta,

alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,

édes Dezsőkém.”

Én nézem egyre, nézem a szemed most,

az ismerős, víg,

régi szemed, befagyva ott a jégben,

a jég alatt lenn.

Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,

majdnem hideg már.

De az enyém az forró, cimborám, lásd,

csorog a könnytől.