RÉGI TÖRTÉNET.

Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe!

Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre,

A szabadulásnak szép hajnala támad,

Megszűnik, elmulik a terhes szolgálat.

Faraó, rettentvén ég és föld csapása,

Enged, - s hajlik, hogy a népet elbocsássa;

Mikorra szót s esküt visszavesz, megmásol,

Egyiptom földétől legyen e nép távol!

Megy a roppant sereg, - egymást támogatván

Mindannyi nemzetség, a Gád, Aser, a Dán...

Zajlik, mint a tenger külön-külön habba,

Mégis egy és egész, nincsen megszakadva.

Előttök maga jár az Úr, ködben, lángban...

Az ég mannát hullat étekűl csodásan;

Utjokban a tenger elválik, mint a fal,

És összefut, midőn Faraó jön haddal.

A hosszú bujdosást a nép mégis unja!

Nehéz a szabadság, s a honszerzés utja!

Sokan megvénűltek, sokan meghalának

Látása nélkül a boldog Kanaánnak.

Ha van, ki szilárdan törekszik a célhoz,

Kit sanyar s akadály küzdésre acéloz:

De a nagy sokaság alélt, tunya, dőre,

Boszantja e merész kiáltás: előre!

Oh mert a szolgaság, ha hosszú, elgyaláz,

Áthat csontot, velőt, mikép a tolvaj láz!

A békó öl, nem mint a kard nagyhirtelen,

Tőle sziv és orca lassan lesz vértelen.

E nép sem az erős Izráel, ki vala...

De akin meglátszik a hosszas nyavalya,

Kit a küzdés rettent, a reménység untat

S felejti, melytől fut, a keserves multat.

Neki a jövőért szenvedni oly nehéz!

Meg-megáll utjában s hátra-hátranéz...

Arra tekint, hol vagy Egyiptom határa,

És visszavágyódik a vöröshagymára...