Régi vers egy fiatal költő keserűségeiből

Én is csak, én is félig éltem,

s halok, mint sok magyar, korán:

a földi jókat meg nem értem,

miket igér az Alkorán.

Talán, mert a földet se hittem,

amint nem hittem az eget,

talán mivel nem kértem itten

és nem reméltem eleget.

S már azt sem, ami biztos álmom,

lelkemnek öröksége volt,

azt sem fogom már kérni számon

tetőled, sors, nagy lutribolt.

S nem foglak verni homlokommal,

ó menny, üreslő boltozat,

és együtt ölöm meg magammal

bús halhatatlanságomat.

És mégis érzem, hogy nem olcsó

a fény, mely szememben ragyog,

és érzem, hogy talán utolsó

láng a nagy lángból én vagyok.

Láng a lángból, mely ezeréve

kifáradt nemzetemben ég

és lángol, önmagát el-éve

amíg a Párka szól: Elég!

Ó, szomorú a láng utolja,

amely csak szenvedő parázs,

de nap a napot egyre tolja

s majd véget ér a kínmarás.

És tűn a népes emberöltő

és népesűl a puszta domb:

elásott kincs és néma költő,

kihúnyt lidérc és puszta csont.

Ah, oda fogok menekedni,

ahol már senkisem zavar,

és nem fog vélem dicsekedni

az álszent, hencegő magyar.

S hazámnak géniussza sírva

nem sóhajt véghelyem kövén:

Ah, mely tehetség omla sírba!

mely őstehetség! ősi fény!