Rémem: a Köd

Mikor születik, parányi gyerek,

s olyan iszonyú hatalmasra nő,

hogy homályos ablakomon

kinézni sem merek.

Ősz-esti uccán szétterül a Köd;

Álmosan, furcsán, fenyegetve néz

hogy jaj annak, ki megzavarja álmát –

– Mindent, mindent, beföd.

Oly különösen érzem most magam

egyedül a nagy titkos hatalommal:

még jó, hogy elrejt szobám négy fala,

s így ülök hangtalan.

Végigborzongó, hideg félelemmel

gondolom el: ha bejönne szobámba

és véghetetlen, sűrű párájában

vöröslenék a lámpa...

És ijesztően megállna előttem:

– A napsugárban engem szidalmaztál,

te meglapuló, úrhatnám kis féreg, –

Ugye, most félsz a ködben?

...Zölden szikrázó, tágranyílt, kerek

szememet lassan behunyom;

s homályba-fakult ablakomon át

kinézni sem merek.