REMÉNY S EMLÉKEZET

Meddig vezérlitek háborgó éltemet,

Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,

Remény, emlékezet? -

Te, a lecsendesült lélek tulajdona,

Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,

Elmúltak szelleme,

Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz

Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,

Eljősz-e menteni?

S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,

Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém

Szememnek húnytakor?

S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor

A híg homály közűl remegve szállsz alá

Ingócska lábadon,

Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,

És a leendőkben gyönyörrel biztató,

Kisérsz-e síromig?

Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,

Rebegve záródó ajkamnak édesen

Enyésző hangokat?

Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot

S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,

Ha itt leszáll napom?

Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom -

Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem

Az élet tengerén.

Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,

S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb

Lánggal bajom felé,

Mint hajdan a dicső görögségnek csere

Fényben derűltek a széllel küzdő vizen

Tyndárnak ikrei.