REMÉNYINEK

Karddal melyet dicsővé tenni, egykor

Hiven ajánlád ifju véredet,

A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,

Halál árnyéka rásötétedett.

Te messze távozál, - mi itt maradtunk,

Tompán enyészve, mint sivár növény,

Mely élni nem tud, halni még nem érett,

Ledőlt fa korhadó tövén.

A honfibú, mely elzsibbaszta minket,

Tenálad munkás fájdalom leve,

Nagy, büszke, boldog népek közt forogván

Müvészetedben a magyar neve.

És kik panaszra, mely szóban alél el,

Fület zárnának, a dús boldogok,

Veled kesergik azt, amin te vérzel,

Midőn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.

Most a reménynek egy hangját, Reményi,

Vidd el nyugatra zengő húrodon;

Hirdesse szózatos fád a világnak,

Hogy újra érez, újra él e hon.

És élni fog, - menny, föld minden hatalma

Zúdúljon bár fel, - mert élni akar;

Öngyilkolásra hogy többé fajulna,

Sokkal önérzőbb a magyar.