REMETE

Bal sors akit számkivete

Kedv és öröm közűl,

Cellájában a remete

Kulcsolt kezekkel űl.

S egyszerre lágy emlékezet

Álomként lepte meg,

S szemén, mely rég nem könnyezett,

Egy tiszta csepp remeg.

És ím keresztűl ajtaján

Lassú sohajgás jő,

Felpillant, s egy vándorleány

Roskadva lép elő.

Vállán sötét hajfürtje leng,

De képén siralom,

S melléből, ah, hörögve zeng

Szívmetsző fájdalom!

Sejdítve néz a remete,

Forr s küzd érzelmivel,

A lyány, kit egykor szerete,

Lelkében tűnik fel.

De az, mint rózsa mely virúl

Ha május napja kél,

Ez itt, mint rózsa mely elhull

Támadván őszi szél.

“Ki bút visel fáradva járt,

O vándor űlj le itt,

Vedd tőlem e habzó pohárt,

S kertem gyümölcseit.” -

“Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,

Mond a vándorleány,

A szenvedő csak helyre vár,

Meghalni hol kiván. -

Futottam szél s hullám előtt

Keresni hívemet,

Egy év eltűnt és másik jött,

S a sors ím eltemet.

Kerestem itt, kerestem ott,

Sehol sem volt a hív,

Remény emelt, kétség nyomott

És megrepedt e szív!”

Mond a leány, s halálra dűl,

Végsőt mélyen sohajt,

Kifejlett a láncok közűl

Többé nem érez bajt.

Borongva néz a remete,

Forr s küzd érzelmivel,

A lyány, kit egykor szerete,

Lelkében tűnik fel.

Röppenti a hervadt felé

Bús pillantásait,

Majd elveszté, majd fellelé

Kétes vonásait.

S ím lánc övedzi hűlt nyakát,

S a lánc alatt egy kép,

S fátyolhüvelyt a képen lát,

Mit gyorsan öszvetép.

Borzasztva lobban fel neki

A rettegett villám,

Önképét, hajh, ismerte ki

A holt baloldalán.

A képet, melyet a legény

Örök jegyűl adott,

Midőn szerelme szép egén

Szebb hajnal víradott.

Mély gyászt reá fájdalma von,

De hangot nem lele,

Itt fekszik, akit egykoron

Szent tűzzel kedvele.

Akkor mint rózsa mely virúl

Ha május napja kél,

De most mint rózsa, mely elhull

Támadván őszi szél.

Egy gödröt ás árnyék alá,

S hivét letészi ott,

Mohot virággal hint reá,

Rak földet s pázsitot.

Puszpáng a sír zöld fedelén

Kupresszel párosúl,

Mely nyár mentén, mely tél jöttén

Örök búként virúl.