Remeteség

A szakolcai dombokon

Fiatal voltam egykoron.

Oly édes volt a bánatom,

Hogy dallá csordult ajkamon.

Olyan egyedül éltem én,

Hogy egész világ volt enyém,

Egész világ szép temető

És benne álom, mese, nő.

Ha jött a téli alkonyat

S elmosta mind a dombokat,

Úgy borult árvasága rám,

Mint remetére a magány.