REPKÉNY.

Magasan áll az ősi vár,

A hegytetőnek fellege;

Komor, sötét a vár fala,

Mint a várúr tekintete.

De van napfény, mely a borút

Enyhitse, hajtsa nyájasan:

A vár urának jó, szelíd

És angyalszép leánya van.

Hallott a leány fegyverzörejt;

Látott kemény vad képeket;

Sok, harcokon edzett vitézt:

De egyet sem szerethetett.

Hallott merengő hárfadalt,

Mely hű szerelmet hangozott:

És megszerette a leány

Az ifju vándor-dalnokot.

S hogy fenn viraszta ablakán,

A szellő, a lombos vidék,

A csermely és a holdsugár:

A dalt fülébe zengi még...

S éjjel, a dalnok képe volt

Melyet szerelmének keze

Mosolygó nyájas álmai

Tündérvásznára hímeze.

A hölgy nem mondta, hogy szeret,

A vándor-dalnok hallgatott;

De a szem híven elbeszél

Sok titkos, mély gondolatot.

És a várúr haragra gyúl,

Mert két szívnek titkába lát, -

A dalnok lantját eltöri,

S kitiltja várából magát.

Zordon, sötét a vártorony,

Halovány a fogoly leány;

Könyben, vizben áll egy virág

Magas cellája ablakán.

S megszólal csendes éjjel, a

Letört virág: ‘én kedvesem!

Nem látod-e, mint hervadok

Rabasszonyommal idefenn?

A hölgy szerette dalnokát,

Én tégedet szerettelek;

Boldog volt titkon a leány,

Boldog valék én is veled!

S hogy elvevé a dalnokot

Az irigy sors kegyetlenül:

Engem letört, és úgy adott

Bús hölgyének emlékjelül.

Magasan áll a vár fala, -

Isten veled, hű kedvesem!

Én nem soká elhervadok

Rabasszonyommal idefenn!’

S a repkény búsan feltekint,

Mely volt a várkertben alul,

S beszélgetének hajnalig

Szerelmöknek fájdalmirul:

‘Ah, bár innen lehullanék

Karjába, aki hűn szeret!’

»Ah, vagy mehetnék én oda

Hiven meghalni fenn veled!«

Igy mulnak éjek és napok, -

Szegény költő! hol vándorol?

Sohajt még a letört virág,

Él még a szép halvány fogoly!

Letört virág sohaja ez:

‘Könnyebben meghalnék talán,

Ha itt volnál, ha hervatag

Fejem kebledre hajtanám!

De holtan sem látsz, - hogy behints

Szemed hulló könyűivel:

Elhervadott virágait

Csak a boldog hajitja el!’

S szavára repkény felel,

Csendes homályos éjeken.

- S a hang mindegyre közelebb, -

»Megyek, megyek, hű kedvesem!

Mely a boldogság idején

Szelid gyönyörben ringatott:

Ápolgató karom között

Muljék el vég-pillantatod!«

Kúsz a repkény, - s fölebb, fölebb

Kapaszkodván gyorsan halad;

Folyásba ment indáival

Befutja a kormos falat.

S mig haldokolva a virág

Vég-szirmait hullatja fenn:

A hű repkény emelkedik...

- Emel a tiszta szerelem!

A fal magas és meredek, -

De a repkény fölebb hatott;

Édes, kinos találkozás...

Elérte a várablakot.

Ott a repkény hű karja közt

Szólt a virág: ‘én meghalok!

De a tiedhez forrjanak

Én életemből a napok...

Mi késő őszig hátra volt,

Mi még reám nézett vala:

Reád maradjon életem

Zöld lombjának virúlata!

Igy két élettel töltsed át

Zöldelve a telet, nyarat;

Elhervadok, - de élek igy

Én is tebenned s általad!’

A tört virág elhervadott,

Alusznak a költő és leány, -

Romokba dőlt a büszke vár,

De a repkény zöldel falán.

Kihűl, hamvad a kebel...

De túl időn és életen:

Örök virúlatban vagyon

A költészet és szerelem!