Repülő ifjúság

Mért mozdul meg bennem még egyszer ily zölden,

ily vad zokogással e homályos tavasz?

Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni

minden éjszaka zárt ablakaim mögött,

mint lőporos tornyok vidám robbanását?

Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, minden-tudó,

éber bölcsős és koporsós asszonyokat sovány

combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen,

táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér

koszorúval, mézes mellükön egy hosszú harapással,

derengő erdőkön mosolyogva édes és szfinkszes bánattal, s az undok

találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes

kávéház lámpái alatt, ifjúságom,

s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes csodás

zűrzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasból és úgy közeledve,

mint a repülő, ki

már hull lefelé a gépből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival,

hogy mikor lebukik, még egyszer ölelje a zuhanó búcsún, haló szerelemmel,

halhatatlan csókkal, holtában is élve, még egyszer ölelje

az egész világot?