Restség dicséreti

Örök feladatban élek,

mint a befogott diák.

Nem ismerek szabadságot,

csupán felszabadulást.

Mennyi munka, vád, igéret!

Multam foglya vagyok én.

Igy fonódik önnön únt

hálóiba aki vén.

Be jó volna szabad lenni,

ujra ifju és szabad,

kit e földön nem nyügöz még

se szerep, se feladat!

Nekem már csak ritka-ritkán

mosolyog egy pillanat,

bús diákként, lecke végén,

visszalopni magamat.

Szép szabadság, tarts soká,

ne tünj mindjárt semmibe!

Kezdhetnék most ami tetszik...

és nem kezdek semmibe.

Félek minden új munkától:

mind csak új rabságba ránt,

Gyülölöm az első lépést,

mely megköti az irányt.

Óh az átkozott első sor,

mely ha a papíron áll,

mint egy szigorú egyenlet,

mind a többit vonja már!

Amig tiszta, úgy irom

tele, ahogy akarom...

Csak a resté a valódi

gazdagság és hatalom!

Hófehér lap a jövendő,

teljes és határtalan

szabadság, mig nem mozdúlok.

Mért tegyek hát énmagam

talpam alá síneket?

szemeimre ellenzőt?

Mért veszítsem el egy útnyi

keskenyért a nagy mezőt?

Igy tesz tétlenné a tettvágy.

Ajkam annyiféle hang

ostromolja hogy már néma.

Szó, dal, alkotás, kaland

int felém, de basamód

nyúlok én el lankatag,

míg a világ fut s az évek

rekordokat ugranak.

Én már tavaly is itt ültem,

ahol az idén ülök.

Toll helyett egy szivart rágok

s feledem hogy vénülök.

Pedig jön-jön a sötétség,

a hegy árnya egyre nő

s szemem előtt mind szükebbre

zsugorodik a mező.