RÉTEL PATAKJA.

Jöve magyaroknak

Elszakadott ága,

Jó szerencse hozta

Ebbe az országba.

A Tisza s Bodrog közt

Nagy vitézlő népek

Megtelepedének.

Mint a nyárfa, ahol

Szereti a földet,

Gyököt ver, ágat hajt,

S nő amig csak nőhet:

Magyarságnak fája

A boldog vidékben

Bokrosodik szépen.

És mellette nyulánk

Ideges fiaknak:

Mint a teljes bimbó,

Szép szüzek fakadnak.

Szemlélvén a vezér

E dús nemzedéket,

Örömet s bút érzett.

Maholnap népemnek

Bizony szük lesz e tér!

De megnyugodt ebben:

Kirajzik, ha nem fér;

S ha élek, tán én is

Egykor otthon alszom

Távol Dunaparton.

S nyugot felé nézvén

Hősi melle tágul;

Megszólit egy vitézt

Vitézek sokábul:

Eredj követképen

Tótoknak földére!

Tőlük földet kérve.

Ne kivánj most sokat,

Kérd csak a Sajóig;

Ha megadják: velök

Frigyet kötünk holtig.

Mit tapasztalsz pedig,

Vitéz szolgám, Rétel:

Hozd meg és beszéld el!

Elment s vissza nem tért

Elég nap multára;

Követét a vezér

Mind hiába várta;

Arra neki mordul

S népével legottan

Tótok földén toppan.

Küldöttem jó szivvel

Követet hozzátok;

Ki ha meg nem kerül:

Majd megsiratjátok!

Tótok fejdelmének

Keserün megbánja

Népe, tartománya!

Azok megrémülnek

Élitől a szónak;

De mentik magokat

S erősen szabódnak:

Bizony, hogy nem láttuk,

Nem beszéltünk véle,

Magyarok vezére!

Ennyi volt a beszéd,

A két fél beszéde;

Azután a kard szólt

A hősek kezébe;

Tótok hadát, népét

Magyarok elsöprik...

- Tudjátok a többit.

Rételnek pediglen

Se híre, se hamva;

Mert ahogy elindult

S ment sebes vágtatva:

Halálos veszélybe

Hozta egy boszorkány,

Boszankodván dolgán.

- Igy mondá ugyanis

Tótok fejedelme:

Ha ki magyarból a

Határon átkelne,

Erővel, fortéllyal

Mind elveszessétek...

Jót mondok én néktek’ -

S leguggol boszorkány:

Nagy fekete holló;

Hogy mikor felreppen,

Megugorjék a ló;

S lováról leveszvén,

Menten nyakát szegje

Magyarok követje.

Aztán, mint az orsót

Nyomta sarkát földre;

S forgott, mig forgó szél

Nem támadt belőle;

Akkor oszlopával

Lóra, lovagra dőlt,

Leverni mindkettőt.

De a ló nem bokros,

Hogy megugrott volna;

S forgószél nem erős

Őt levenni róla;

Csupán a por ragadt

Rétel szakállára,

Ennyi volt a kára.

Patak szélin ül meg

Most az ördögborda;

Ott terem, akit vár,

Mert azt villám hordta;

Hős mond: az átjáró

Hol van itt, anyókám?

S amaz felel, szólván:

Kettő az átjáró...

Ezen itt a bátrak,

Amazon pediglen

A félénkek járnak.

Balkézre közelebb,

Jobbkézre hamarabb...

Ki milyen, arra csap!

Neki-ugrat Rétel

Baltul a folyamnak,

Holott gonosz örvény

Tekergési vannak;

A rút boszorkánynak

Abban kedve telvén,

Mint vergődik a mén,

Mely rúg, vág, hogy lába

Nem talál keményet;

S midőn keményet ér:

Nem jó a fejének.

Felütődik egyszer

Sisakja hegyével

S oda-vesz hős Rétel.

Haragos is, bús is

Magyarok vezére:

Nem lelvén elsikkadt

Kedves emberére.

Se hire, se hamva...

Csak a lónyom látszik

A viznek habjáig.

És Rétel patakja

A viz neve lészen;

És Rétel fiáé

A vizig egészen.

Mi cseng-bong, mi vinnyog

Nagy késő éjjel itt...?

- Rétel lova nyerit.