Rimek

Még az egész napon át

bolygjuk a nyár vadonát,

de az est már szelid ősz:

bágyadt szemünk elidőz

a sötétség mélytavu

völgyein s a vértanu

ég testén mely csillagos

fénysebekkel gyulladoz.

Ami nappal olyan pogány,

a fű a domb homlokán:

ez a fény s az esteli

harmat megkereszteli.

Házunk is a dombon ül,

mint aki templomban ül,

s mintha gyertyát tartana,

nyúl az éjbe ajtaja

vékony résén a sugár -

dombon ül és muzsikál

- azaz benne rádiód

bezengi a régiót -

igaz hogy nem templomi

hanggal, hanem londoni

dzsesszekkel... De mért ilyen

fényes a táj hirtelen?

Mind nagy ostya, kereken

kel a hold a tej-egen.

És a ház most térdepel.

Öltönye fehér lepel.

Mint ki áldozásra vár,

s közben más imát darál,

mit egy messze, ördögi

szuggeráló súg neki.

Óh mily csúf, frivól ima!

Vétek ennek szólni ma.

Zárd el, édes! Jámborabb

Zene zeng a lomb alatt.

Hallgassatok, városok!

Bokraink jobb kórusok.

Hagyjátok a tücsköket,

hadd zengjék túl dzsesszteket!

Szeretném a londoni

rádióba mondani:

»Dzsiggek, csitt egy percre, csitt!

Világszám következik.

Páris, London, Nazarét,

Assisi és Tiszarét,

Barcelona, Mexico,

egy a programm: tücsökszó!«