Ó, RÍMEK FÁRADT MESTERE!

Ó, rímek fáradt mestere,

Szivednek hűlő, rest ere

Ha olykor pezsdülőre kap,

Mint ritkán gyúló téli nap

Tüzén a jégrojtos eresz,

Örömet, mondd, kinek szerez?

Akad még kislyány valahol,

Kinek, ha halk hangon dalol

Zenéd, a lassuló zene,

Tündértóvá ragyog szeme,

S vágytól feszült kis kebele

Léggömbként szállna el vele?

Vagy akad ifjú pályatárs,

Ki, mint erdőn testvéri hárs,

Együtt nő, izmosul veled

A bús magyar kopár felett,

S tisztító, zengő koronát

Lomboz e szittya poron át?

Nyugodj meg, van még ifju, lány,

De verseket nékik ne szánj,

Annyiba se vennék siró

Szíved, mint lomb közt vak rigó

Füttyét, míg lépted fanyarul

Padjuktól félre kanyarul.

És akad ifjú pályatárs,

De zsenge tolla furcsa nyárs,

Mellyel, döfölve az eget,

Felszúrna minden “öreg”-et,

S dalodra (melyből tán tanult)

Hegyelve mondja: fúj! avult!

Nyugodj meg, immár: ez a sors,

A diadal múlása gyors,

Fiatal lomb a tavalyit

Letolja, s újat gabalyít,

Zöldebbet, nyersebbet, vadat,

De lyány és nap rájuk kacag.

Te meg, ha úgy tetszik, dalolj,

De az ifjakkal ne bajolj,

Evoé - élet! - az övék!

...dús műveid...

Sora kezedből kikerül

...feltámadni sikerül!