Róma

Elrejtve áll a sír, körötte csend

Csend, s pusztaság a néma láthatár,

Porokba hullva zúg csak olykoron

A sas tanyázta puszta ősi vár.

Körűl a rom vitézi fekszenek,

Nincs vért, se kopja sírjok ormain,

S villámlatok cikázva lengenek

Behorpadott lakok határain.

Nincs vért, se kopja sírjaik felett

S a hon nemtője: sírva térdepel,

Míg szellemek hont lelve égbe szól

Egyszerre szent honokkal esve el.

S a korcs fiú borús völgyekbe kél,

Remegve szirtje vad viharjait,

S borzadva nézve meg csak olykoron

Vitéz apái csonka tornyait.

Nem értve, hogy honának átka az,

Mely nyögve zúg a romba még felé,

Nem értve: szent a hon, melyért egész

Egy hős előkor vérét szentelé.

Vérét pazarlva gyermeki miatt,

S most pártütő e magzat ellene

Jégérzetével, míg körűlüvölt

A vérező had síri ezrede.

S im énekelve jár a földmüves

Müvelve vértakarta földeket,

Más nyelvű szó, más keblű nemzedék

Uralja hon! mi árva kebledet.

Kövek gyanánt suhintja messze el

A szent emlékű hősi csontokat,

Míg századoknak síri éjjele

Födi, Philippi, szent halottidat.

Szánt, s nem gyanítja mily dicső e hely,

Hol szent jogért elvérezett a nő!

Míg érze fönlobogva akkoron,

A hölgy; s honának áldza a dicső.

Mig keble egy hazát viselni bírt,

S keblében annyi szép reménye élt,

Elkorcsosúlt, s átkában: a haza

Legrémítőebb síri átka kélt,

Lukrécia, óh hagyd e sírt el, óh,

Lengd édesen körűl utódidat,

Tanítsd a hölgyet érzni oly dicsőn,

Ébreszd elszunnyadott leányidat.

És fölvirúland általad hazád,

Mert érzni fog tanúlni a fiu

A hős anyába - míg örökre vész

A sírlehelte átkozott ború.

Nem lesz sirod sötét magányban itt,

De fölkeres, s díszedre vágy a kar,

A honni címer áll fejed felett;

S a szent tavasz virága eltakar.

Hazád is újra fény hazája lesz,

Magasra nyílnak büszke bércei,

S a honni-vér takarta gyász mezőn

Virítnak egy világ reményei.

Mosolyogva kél a véres ősi had

Ha nagy apákra jő nagyobb fiú,

Ha egyet esd mindenki érzete,

És nem leend érdekletük hiú.