ROMHÁNYI KÖLTŐI BESZÉLY.

És Magyarország ujra csendes,

Nem kelti zaj, nem nyomja had,

A fecske újra bátran repdes

S megszáll ahonnan elriadt;

A holtakat mind eltemették,

Az élő hallgat biztosan,

Kit elfogtak, börtönbe tették,

Egy szóval: rend és béke van.

Csak a szív zajg és fel-feltámad

A le nem győzött bosszu s bánat,

De népek úgy, mint egyesek

Megszoknak és felejtenek.

Igy gondoló Bécs bölcsesége,

És Európa hitt neki,

Reánk jött éhes vampyr-népe,

Hogy szívünk vérét szíja ki...

De elég ebből immár ennyi,

Nem speech lesz ez a költemény,

S a lapokkal mért versenyezni

A honfi-phrasis mezején?

Im eldobom hát a sallangját,

Nem áhitom a karzat tapsát,

Sem honlyányok gyöngéd kegyét,

Nem majmolom Biharmegyét.

Az ország csendes, amint mondám,

Negyvenkilencnek ősze volt;

Felhők borongnak az ég boltján,

Ki sem pillant a vaksi hold.

Az est, az éj korom-sötéte

Mintegy elbúni, szökni int;

Haragszik a zsandártiszt érte:

Ni még az éj sem gutgesinnt.

Nem födte fel a biztos menhelyt,

Egy bujdosót előle elrejt,

Már hatszor küldött rá halált,

Sapperment! egyszer sem talált.

Még négy lövés és száz sapperment,

Se ez, se az nem ejt sebet.

«Vorwärts» - s az öt zsandár előbb ment.

Azaz hogy menne s nem lehet.

Egy megbotol s elnyúlik hosszan,

Hármat egy mély árok benyel,

Az ötödik tövisbokorban

Vesződik, vérzik, vesztegel:

Csak a tiszt áll, kiált hijába,

Az öt zsandárnak fáj a lába,

Hiába hősök, - ezalatt

A bujdosó tovább haladt.

De vaj’ ki ő, kit így üldöznek?

Mi rangja és mi érdeme?

Vajon mit szolgált a nemzetnek,

Vezére vagy minisztere?

Tán képviselő, tán vészbíró,

Avagy épen főrend vala?

Tán kormánybiztos, hirlapíró,

Vagy csak egyszerü katona?

Ennyi kérdésre hogy feleljek,

Sok névre egy szót hogyan leljek?

Csak azt tudhatnám mondani:

Mindebből volt ő valami.

Ő gavallér volt s gróf e mellett,

Ez az ő igazi neve,

Ennek szűlték s mi ebből tellett,

Volt egyik legfőbb érdeme.

Atyja egy öreg pecsovics volt,

Ki magyarúl rosszúl tudott,

Élt és pazalt és Bécsben megholt,

És más emléket nem hagyott,

Mint egy csoport szép ősjószágot,

Mellé tömérdek adósságot,

De nem maradt szegény fia,

Volt még mit elpazalnia.

Ifjabb Romhányi grófnak hivták,

Bécsben Stefi és Pista honn,

Sok tudományra tanították

Innen s túl a határokon.

Volt nevelője mindig három:

Német, magyar és francia,

Kissé nehéz nyakán a járom,

De szép volt a harmonia;

Érzelgőssé tevé a német,

Fransztól tanult könnyelműséget,

A magyartól sok honfiszót,

Szilaj kedélyt, oratiót.

Növelték drága gonddal, bajjal,

Valóban végre nagyra nőtt,

És sok reménnyel, még több zajjal

A nagy világ fogadta őt.

Hazájában kezdé a pályát,

Tüzes, békétlen honfi volt,

Elcsábitott egy pár leánykát

S a szabadságról szónokolt;

S mert pecsovics főispán atyja,

Magát a szélső párthoz csapja:

Imigy büntet a nemesis

Atyát, fiut, kettősen is.

Szabadság és hölgyek szerelme

Között oszlott meg szelleme.

Mily szép fiú, minő lángelme,

Hirdette az egész megye;

S midőn egy választáskor nyalkán

Kortesvezérnek öltözött,

Bársonyszűrben, diszparipáján

Lépdelt a hős csapat között:

Sugárzott a bús honfi képe,

S a kis városnak kandi népe

Oly harsány éljenzést csapott,

Minőt Deák soh’ sem kapott.

De sok beszédnek sok az alja,

Ne vesztegessük az időt.

A sok csínyt atyja megsokalja

S külföldi útra küldi őt.

A nagy szigor csak jót s jókor tesz,

Mert újabb élvet tár elé,

S a diadalban fáradt kortes

Mint dandy lejt Páris felé.

És szívében zajongva kelnek

Új izgalmak, új szenvedelmek,

Grisette és szalonhölgy kegye:

Feledve ország és megye.

Kedvére múlat, a pénzt szórja,

Csak néki áll most a világ

Száz élvbe, bajba bésodorja

A szenvedély és hiuság.

Kaland- s párbajban nincs hiánya,

Nyugtát az élvben sem leli,

És egy pár érdekes botránya

Hamar híressé emeli.

Alig két hónap s íme már is

A magyar grófról beszél Páris:

Külföldön akkor így leve

Ismertté a magyar neve.

Két év alatt elpazarolja

Erszénye, szíve kincseit,

És már blasirtság ostromolja

Eszméit és érzéseit.

Elzárkozik szívben, szobában

S könyvek közé temetkezik,

Gondolkozik, olvas magában,

Öltözni jól sem érkezik.

De itt is izgalmat kerget,

A nagyravágyás tesz rá nyerget

És sarkantyúzza tüzesen,

Mint azelőtt a szerelem.

Eszébe jut az elfeledt hon,

Mely távol rablánc közt sohajt;

Az államférfi pálya otthon,

Amelynek ő lesz hőse majd:

Egy új Széchenyi, új iránnyal,

Egész democrat alapon,

A függetlenség jelszavával,

S legyen, ha kell, forradalom.

De majd a kétely rajt’ erőt vesz,

Mindebből hátha semmi sem lesz,

S nagy-bölcsen új jelszót koholt:

Magyarhon nem lesz, jó, ha volt.

Mi tért nyujthat e szegény ország?

És lelke, karja mit tehet?

Az embert mindig megtapsolják,

Ha tart zajos beszédeket.

De nagyot tenni hol, a pálya,

S alkotni hol rá az anyag?

E hon hiú küzdés hazája,

Nem él és halni is hanyag;

S ha bolygat nagyravágyóbb szellem,

Idegent szolgálsz véred ellen;

Babér magyarnak nem terem,

Annak születni gyötrelem.

Igy végzi hősünk honn búja

S becsvágya büszke álmait,

S a régi útat kezdve újra

Egy vidám társaságba nyit.

Egy-két pohár Champagne borából

S többé nem elbusúlt, komoly,

Vigan tér meg Palais-Royalból,

Ajkán száz trilla és mosoly.

S hogy pár napig kedvére múlat,

A szíve újra lángra gyúlad:

Mint államférfi nem erős,

De küzd ám, mint szerelmi hős.

Egy magyar grófné tudniillik

Elbájoló többek között,

Egy ifju özvegy, ki, mint illik,

Kigyászolt s majd Párisba jött

Enyhítni özvegysége átkát.

Romhányi látta, szólt vele,

Ismerte mint gyermekleánykát,

Szivében szenvedély kele,

Hevesb, erősb, mint minden régi,

A győzelem nem könnyű néki;

Gunyolja meg nem nyert babér,

A nő hideg, eszes, kacér.

És udvarlója mily nagy számmal

És mindenik küzd és remél,

S bár szóba hozzák akárhánnyal,

De szívet eggyel sem cserél.

Mulatja őt e zajos verseny,

A hódolat tetszik neki,

S ha olykor vonzalomra serken

És szívét érzelem teli,

Az rendesen hősünkhöz vonja,

Mert ő a leghevesb bolondja,

De eltitkolja gondosan,

S Romhányi oly boldogtalan.

De szívsebének akadt íre,

(Honny soit qui mal y pense)

Jó atyja gyászos halálhíre;

Elpattan a szerelmi lánc.

Felejti Párist és Matildot,

Igy hívták a szép özvegyet;

Immár most néki minden tiltott

És tüstént útra vált jegyet.

Nehány nap s íme feltünének

Az ismert bércek, erdők, térek,

S az őskastély mohos fala;

Sohajtott és otthon vala.

Bécsből lehozták s eltemették

Az öreg grófot fényesen,

S fiától sokan zokon vették,

Hogy mért nem sírt keservesen.

Romhányi néma, érzéketlen,

De amidőn már vége van

Az ünnepélvnek s a teremben

Ott űl az éj óráiban,

Megújul a gyermekkor képe

Lelkén, szülői szent emléke;

Habár mindent könnyen felejt,

Ezt híven érzi - s könnyet ejt.

Az őskastélyt bejárja másnap

S az elhagyott kert rejtekit,

Karján merengő álmodásnak

Egy elmúlt szebb világba nyit.

Bölcsője e szobában rengett,

Itt játszott anyja térdein,

Amott a fán madárka zengett.

S a régi dalt énekli im.

Itt ülteté az atyja lóra

Legelsőbben, oh boldog óra!

Mi únott volt nem rég e táj,

S most rajta mennyi méla báj!

Majd gond riasztja el ábrándit,

Gyakran boszús, zordon, levert;

Öröklé atyja uradalmit,

De egyszersmind őrökle pert,

Sok terhet és sok adósságot

És számos mindenféle bajt,

El is adott egy pár jószágot,

Gyors, biztos rendezést ohajt,

És új irányt a gazdaságban

S meggazdagodni hamarjában.

Fut, újit, fárad eleget,

S nincs benne semmi köszönet.

Mindent, amit külföldön látott,

Átűltet, gyorsan létesit,

Teremt egy egész új, világot,

Elcsapja régi tisztjeit.

Sokat tervel, sokat csalódik

És pénze sokkal kevesebb;

E mellett, míg ezzel bajlódik,

Megújul a szerelmi seb

Mert szép Matildot látta ismét,

Most már Pest egyik büszkeségét,

Nyert tőle egy tüzes mosolyt -

És szíve újra fogva volt.

Matildnak a gondok nem ártnak,

Játszik kiváló szerepet,

S Pesten az ellenzéki pártnak

Úgy szólva nővezére lett.

Tud lelkesítni, intrigálni,

Ünnepli már a társaság,

Nem fél veszéllyel szembe szállni,

Ragadja büszke hiuság,

És mindig éber, mindig résen

Szalonban vagy pedig gyülésen

Uralkodik a karzaton,

Erélye, bája hatalom.

Romhányi megszerette ismét

Matilddal együtt a hazát,

S hogy teljesítse honfi tisztét,

A közügynek utána lát,

Felejti minta-gazdaságát,

Három megyében szónokol,

Szerelme készti hiuságát

S tömérdek indítványt kohol.

Sőt hölgye arra is rá birja,

Hogy egy lap főcikkelyit írja;

Im újra államférfi lett,

Önkényt gyülöl, - hont, nőt szeret.

És a jövő országgyülésen

Már mint követ föllépni vágy;

Két-három hely is várja készen,

ÉIjenzi lelkes ifjuság

És győzi szóval, győzi pénzzel,

Reá nagy kölcsönt vett fel ám,

Mostanság csak ily módon pénzel,

S a választás sok pénzt kiván;

Mert az bizony, ki mit beszéljen,

Egy úri sport most úgy, mint régen,

Veszéllyel jár, költségben áll,

S nem ritka ló- s emberhalál.

Megválaszták; győzött a tábor,

Kettő halott, sok sebesült,

Romhányi is, mint serge, bátor

S az ellenzék szélére ült.

Kiszállott sok merész csatára,

Nem ejt sebet, halottja nincs,

De a tapsnak olcsó az ára

Nálunk s az néki drága kincs.

Romhányi híres s mellé boldog,

Meghódító a szép Matildot.

Tán nem való, de legalább

Már így beszéli a világ.

Igaza is van félig-meddig,

Matild inkább kitünteti,

Szalonban és közhelyt, mint eddig

S olykor valóban szereti.

Lesz-é erősb viszony belőle,

Vagy házasság, ki mondja meg?

Talán mind kettő fél is tőle

És csak kacéran szenveleg.

Matild álhatlan és szeszélyes,

Romhányi hiu, szenvedélyes,

Ez egyet, az meg mást akar

És összevesznek csak hamar.

Többek között egy semmiségen:

«Matild maradjon este honn!

Magát csak unná az estélyen,

Én jobban elmulattatom.»

«Új öltözékem füstbe menjen?»

«Az én kérésem többet ér.

Tán új udvarló várja? Menjen!

Romhányi többet mit se’ kér.»

«Ha jól tudom, ön még nem férjem,

Nem is ohajtom, hogy megérjem.»

«Én sem, grófné, nem... nem... soha!»

«Távozzék, gróf, ön ostoba!»

Matildot, hogy nem látogatta

Romhányi félhónapja már,

Talán végkép is oda hagyta

S Matild reá hiába vár?

Nem hagyta el, csupán csak színli,

E nő érezze, mit veszít,

S ha hű lovagját jól megsínli

S megbánja rossz szeszélyeit

Majd megbocsát, élnek egymásnak,

Addiglan udvarolgat másnak,

Hogy féltse az. Kopott fogás,

De szeretők közt így szokás.

S kiválaszt e játék tárgyául

Egy ifju, szép, kedves leányt.

Oh vissza rád ne szálljon átkúl,

Könnyelmű ifju, meg ne bánd!

Ilonka, hajh, mért kelle látnod

És megszeretned oly nagyon,

Faludtól oly korán megválnod,

Milyen boldog valál te honn!

Mint ibolyácska enyhe árnyban,

Mosolygva nyíltál szende bájban,

És itt letép egy durva kéz,

S tavasznapod utána vész.

Ilonka Csáth báró leánya,

Elveszté anyját már korán,

Atyjának fénye és bálványa

Hanyatló élte alkonyán.

Vidám gyermek fürtös fejével

És mégis komoly hajadon

Ha méláz mélyen kék szemével

S meghajlik, mint a liliom,

Oly ártatlan mosolygva, sirva

És mintegy homlokára írva:

Rá nézve majd a szerelem

Öröm vagy bú, de végtelen.

Félénken lép a nagy világba,

Estélyen, bálban elfogult,

Nagynénje itt a garde de dames-ja,

Ki immár régen elvirult;

Egy tisztes nő, észfensősége

Elismert sok család előtt,

Matildnak szörnyű ellensége,

Nagy híreért utálja őt.

Azért Romhányit jól fogadja,

Hadd legyen udvarló lovagja

Hugának: ez reszket, pirul,

És a magányban könnye hull.

Oh könnye első szerelemnek,

Amelyet vágy s öröm fakaszt,

Harmatja édes gyötrelemnek,

Egyszerre szűlsz egész tavaszt.

Ilonkának minden csekélység

Egy hang, egy szó, egy kis virág,

Szent emlék vagy nyíló reménység,

Szalonja boldog kis világ.

S mi szépet érez, sejt kedélye,

Romhányit koszoruzza véle,

Egész egy férfi ideál,

Amint hivő lelkében áll.

Romhányi a kezdett udvarlást

Nem hagyja el, de unja már,

Restelli, hogy így tettet folyvást

S csak alkalmas időre vár,

Hogy megbocsásson kedvesének,

De hát Ilonkából mi lesz?

Elbírja gyászát tört szívének?

Romhányi ily kérdést se’ tesz.

S habár a lyány fejlő szerelme

Meghatja néha egy-egy percre,

Megnyugszik és ily szókat ejt:

«Ifjú leány hamar felejt».

És ürügyet a békülésre

Oly könnyen lel két szerető,

Kivált amidőn segítségre

Siet hozzájok sors, idő.

Lajos Fülöp im trónját veszti

S türelmét a jó bécsi nép,

Magyar beszédét fennebb kezdi

S elvégre tenni is kilép.

És teljesűlt Romhányi vágya,

Megnyílt a rég ohajtott pálya

Matildja szintén lelkesül

S a karzaton tapsolva űl.

Romhányi tart tüzes beszédet,

Minőt nem tartott soha még,

Megrázza harsány hangj’ a léget

És arca felpirulva ég.

Kevés ész az egész beszédben,

De sok a forradalmi láz,

S az akkor még új volt egészen,

Úgy éljenzik, hogy reng a ház.

Matild is tapsol, kendőt lenget,

Romhányi büszkesége enged,

S mikor eloszlott a gyülés,

Már megtörtént a békülés.

Romhányi ott a lépcső alján

Megvárja bájos özvegyét,

Találkoznak s már ott csüng karján

Van bók, mosoly, nyájas beszéd.

«Ma önmagát is felülmulta...

Ebédeljen együtt velem...

A honfigond arcát feldulta!...»

«Nem az, Matild, a szerelem.»

«Oh annál jobb, de csak rám nézve.»

S a hintában már kéz a kézbe’.

«Matild, feledjük, ami mult!»

S a többi egy kézcsókba fult.

Ilonka mind hiába várja

Romhányit, ki elhagyta már,

Buját, titkát magába zárja,

Lemond, remél és újra vár.

Mélázva gyakran visszaéli

Multjának boldog perceit,

A lépcsőn néha hallni véli

Az ifju könnyü lépteit.

Nem ő; - már egy hónapja tölt el,

Még illemből, színből se jött el.

Ilonka néma búban él,

Tűr, szenved s többé nem remél.

De Blanka grófnő, a nagynéne,

Nem tűri ily némán a bajt,

Hamar megtágul nyelve féke

És üt miatta szörnyü zajt

«Mily léha úrfi és goromba!...

Oh férfinak könnyen ne hígy!

Fajult világ, - az én koromba’

Gavallér nem tett volna így.

Világos, mért udvarla néked,

Hogy Matildban féltékenységet

Kelthessen s meglágyitsa majd...

Oh bár csak vesztett volna rajt!»

A néninek más nem, csak ez fájt,

De húga, hajh, most érti meg,

Hogy csak játékszeréűl szolgált

Egy hiu sziv szeszélyinek.

Egy-egy uj seb hát mindörökké!

Elfojtott könnye megered,

Becsülni sem lehet már többé,

Kit szíve még most is szeret.

Hogy könnyét, mely arcára csordúl,

Ne lássa nénje, félre fordúl,

Aztán nyugodt, fentartja még

Szemérem és szivbüszkeség.

«Ilonka, hidd meg, úgy haragszom,

Mily ügyesen kitervelém!

Mily bosszus lett vón’ az az asszony,

Ha hozzá nőül adlak én.»

«Kihez néném?» «Ugyan még kérdesz?

Romhányi grófhoz, édesem!»

«Nem mentem volna hozzá férjhez,

Mert nem szerettem soha sem.»

«Ezt nem hivém! Valóban? Lám, lám!...

Jó parti lett vón’, édes lyánykám!»

«Hagyjuk néném! - Ilon felel, -

Oh ennyi szót nem érdemel.»

E perc után a szende lyányka

Bátrabb, mintegy megváltozott;

Nem rejtezett többé magányba,

Nem sírt és nem ábrándozott.

Elfoglaló eszét, kedélyét,

A társas körben elmulat,

Takarj a búját, szenvedélyét

Kivűlről nyúgodt hangulat.

De egy-egy önfeledt órában

Fölérez, elmélyed magában

Oh mennyi minden oda van,

És érzi, hogy boldogtalan.

Eloszlott az ország gyűlése,

Megújult alkotmánya kész;

Uj korszakot kezd végülése,

A mult kétes jövőbe vész.

Ilonka atyja fejcsóválva

Pozsonyból már siet haza:

«Bár örömünkre bú ne szállna,

Aggódom érted, oh haza!

De te is bús vagy, édes lyányom.»

«Már nem, mert kis falunkat látom,

Oly csendes nyúgalmat lehel,

Kék füstje vígan üdvezel.»

De a falusi élet csendje

Nem nyujt gyógyító balzsamot;

Hiába munkás életrendje,

Enyhűlt, de nem gyógyulhatott.

Ő nem csupán udvarlót veszte

Romhányiban, mint annyi más,

Ő szíve eszményét kereste

S hitét találta a csapás.

Egy dús tavasz hervadt virága,

Kedélye összedúlt világa

Hulló remény, haló öröm

S mint őszi köd, rideg közöny.

Szeretné atyja férjhez adni,

Sokáig élni nem remél,

Bár tudná boldogságba’ hagyni,

S mind újabb aggodalma kél.

Hogyan maradjon árva lyánya,

Ki őrzi, védi meg szegényt?

Az öreg úr egyetlen vágya,

Megérni a várt vőlegényt,

S ha még lehet, folytán a nyárnak, -

Hisz’ házához udvarlók járnak,

S közöttük legkivált egyet

Kedvel, kitüntet szerfelett.

Telegdi gróf ez, korra nézve

Harminc és negyven év között,

Ki, megbukván a kormány Bécsbe’,

Ismét honába költözött.

Az ifju conservativ pártnak

Egyik kitűnő tagja volt;

Baráti tőle sokat vártak,

Pályáján mind feljebb hatolt.

De martiusnak nem várt napja

Dicsőségét a porba csapja,

És most jószágin kóborol

És Ilonkának udvarol.

Ilon, hogy töltse atyja kedvét,

Mindig beszédes és derült,

És pazarolja bája kincsét,

Melyet már többé nem becsűlt.

Telegdi gróf magán csak bámul,

Hogy mint egy ifjonc úgy szeret,

S becsvágyó lelke lázálmábul

Ily szenvedélyre ébredett.

Már bé is vallaná szerelmét,

S legyőzni nem képes félelmét,

Ilon nem bátorítja őt,

S mindig csak az, ki azelőtt.

Egy éve most, tisztéhez képest,

Mily sok mindent fogalmazott,

Megyéhez és országgyüléshez

Nem egy dörgő leiratot,

S most nem tud egy levélkét irni

Ilonhoz, százszor tépi el;

Kudarcát nem tudná elbírni,

Pedig már nyilatkozni kell.

Atyjához ir s félig megkéri

A lyányt, így kisebb szégyen éri.,

Egy államirat a levél,

Inkább a sor között beszél.

Az öreg lyánya szobájába

Tipeg, forrón megöleli;

Immár betellett legfőbb vágya,

A szíve csordultig teli.

«Síromnak szélén kérlek, lyányom,

Mindenre kérlek, ami szent!

Tedd nyúgodttá közel halálom’,

Menj hozzá nőül, mondj igent.»

«Oh jó atyám, rosszul ne essék,

Gondolkoznom egy napot adj még!»

«Az nem sok... holnap... hát legyen,

Áldjon meg Isten, gyermekem!»

Ilonka gondban tölti napját,

Elgondol múltat és jövőt:

Kétségbe oh hogy’ ejtse apját

És búba egy hű szeretőt?

Szerelem nélkül menjen férjhez,

Megcsalja azt, ki szereti?

Hogy’ tettesse, amit nem érez?

Oh ezt, csak ezt nem teheti!

«Soha! soha! - kiáltja sirva, -

Keresztjét szívem el nem birja.»

Dermedve áll, ereje fogy

És ott alélva összerogy.

Föleszmél s dőlve pamlagára

Majd félálomba szenderül,

Enyhűlet száll sziv-zajlatára,

Félelme, búja csendesűl.

Nyugodtan helyzetét vizsgálja:

«Ha meghal majd szegény atyám,

A nagynénék gyűlölt kormánya

Mindaz, mi várhat még reám.

S ha boldog nem lehetek többé.

Mért váljam sírig hányt-vetetté?

Mért vessek meg egy hű kezet,

Mely vész után parthoz vezet?

«Romhányi gróf szerelmet színlelt,

Aztán galádul elhagyott:

Telegdi gróf szavakra nem lelt,

Hiven szeretve hallgatott,

S mint férfiúhoz illik, megkért...

Becsűlni őt megannyi ok;

Romhányin most e léha tettért

Mily könnyen bosszut állhatok.

Érezze, hogy soh’ sem szerettem,

Feledve őt, más neje lettem...

Ez sebzené... Mily gondolat!

Oly bűnös s mégis élvet ad.»

Fessem tovább a lyány küzdelmét?

E hangulat mindent kivall.

Van pillanat, mely szívet, elmét

Megígéz s örvénybe csal:

Ábránd, amely valónak látszik,

Tanács, mit sebzett szív kohol,

Erény, amely a bűnbe játszik

S mind inkább véle összefoly.

Ilon nyugodtan lép atyjához,

Igent mond a kért házassághoz,

De míg választ az atyja ír,

Megbánja százszor s újra sír.

Romhányi, míg ezek így folynak,

A fővárosban szerepel,

Küzdelme, vágya hangyabolynak

Vetekszik serges ezrivel.

A népklubban mint elnök székel

S tart ingerlő beszédeket,

Mint őrnagy a nemzetőrséggel

Viraszt a béke s rend felett.

Küldői megválaszták ismét,

Elfoglaló szélső ülését;

Még most is ellenzék marad,

Interpellál s beszél sokat.

Vörös tollat visel kalapján,

Matild így szebbnek látja őt;

A forradalmi vészes pályán

Övezze dics e drága főt.

Ki tudj a, hogy mi lesz belőle

Miniszter-é vagy hadvezér?

Romhányi, ami tellett tőle,

Megtett mindent s oly nyílt a tér,

De könnyebb államférfi lenni,

Mint szép Matildot rendbe szedni.

Ezt érzi, vallja untalan,

Szerencse, hogy sok dolga van.

Mert íme nagy dolgok készülnek,

Többé nem játék s tréfa már;

Az idők szörnyen nehezülnek,

S borúlni kezd a láthatár.

Az ármány, bosszu, zsarnok önkény

Kitör, mind egy vad zivatar,

És megtámadt hazája földjén

Küzd száz ellennel a magyar.

Harcol az agg, a férfi, gyermek,

Porból nőnek mintegy a sergek,

Nincs többé párt, a nemzet áll,

Jelszó: szabadság vagy halál!

Három megyébe most Romhányi

Mint főkormánybiztos kiszáll;

Először nem tud mit csinálni,

Aztán sok ostobát csinál,

Majd mást kisért, sok mindent tervez,

De senki hasznát nem veszi;

Ön költségén guerillát szervez,

S magát vezérnek megteszi,

De itt is csak hamar pórul jár,

A pénze, serge elfogyott már,

S midőn koppasztva megjelen,

Kacagva nézi Debrecen.

Föllép mint szónok a gyülésben,

De - elhangzik immár a szó

A puska- s ágyu-dörrenésben

Egész ország egy riadó.

Külföldre hát követnek indul,

De majdhogy elfogják szegényt;

E sok malheurön úgy felindul,

Hogy eldob egy csomó reményt,

S haragjában vagy szégyenében

Hol legnagyobb veszély van épen,

Sietve a táborba száll,

S a honvédek közé beáll.

Kiből nagy államférfi nem vált,

Sem diadalmas hadvezér,

Hazájának most híven szolgált,

Pecsétli omló drága vér.

Nagy elveit, lármás beszédit

Föléri legkisebb sebe;

Midőn a dob rohamra indit,

S üvöltöz a harc bősz ebe,

Füstfellegben és szuronyfényben,

Ajkán: «Előre!» kard a kézben,

Indult, rohant és ostromolt,

Valódi férfi, honfi volt.

Végig küzdötte a csatákat,

A szerelem nem vonta el;

Matilddal nagy viszálya támadt

S a szép nő régen mást kegyel.

Ez egy tábornok, deli férfi;

Romhányi most lett kapitány, -

A búra nincs idő ráérni,

Mert győzni kell uj-uj csatán.

De a győzelmek füstbe mennek,

Világosnál vége mindennek, ‘

Más nem marad: börtön, bakó -

Romhányi üldött bujdosó.

Nyomába jőnek a zsandárok,

Nagy volt rá nézve a veszély,

De megsegíté a jó árok

És a korom-sötétü éj.

Futott, futott, bár nagyon fáradt

És beteges, kiéhezett...

De, olvasóm, ezer bocsánat!

Itt megszakítom könyvemet.

Mert kifáradtam én is immár.

Üld engem is sok durva zsandár,

Sokféle gondok és bajok,

Csak néha, lopva irhatok.

Oh honvéd, honvéd, hajh! e névben

Hány honfi-emlék könnye forr!

Század valál egy rövid évben,

Dicsőség, fény, gyász és nyomor.

A honfiszellem szült világra,

A hon veszélye fölnevelt;

Erős karodban szabadsága

A sírig hű védőre lelt.

Küzdöttél a sors ellenére,

Patakként omlott szíved vére,

Dicsőit élet és halál,

Győzőn, legyőzve hős valál!

Szent örökünk lett hű emléked,

Egy élő, büszke fáj dalom,

Melyben vigasz, önérzet ébredt,

S átrezdült szíven és dalon.

De kocka fordult, lánc lehullva,

S miért te véred áldozód,

A szolgaság husz éve mulya,

Ismét szabaddá lett hazád;

S im emléked már nem kimélik,

Mindenre jó eszköznek vélik,

S hogy szenvedd, mit nem szenvedél,

Kizsákmányol pártszenvedély.

Röpiv, hírlap phrasissá nyúzott,

A kortes is téged kiált,

Dicsőségedre összezúzott

Nem egy főt és nem egy pohárt.

Könyv, naptár lopja neved ékét,

Költő halálra énekel,

A sírodban sem hagynak békét,

Száz cifra szónok ünnepel.

Rólad vitáznak alatt és fent

És neveddel takarnak mindent.

Oh jaj! ki tudja még mi vár?

E zajt lelkem megunta már.

S örömmel száll a multba gyakran,

Hogy megpihenjen és feled...

Hadd folytassam, ahol elhagytam,

A megkezdett történetet.

Egy üldött honvéd szenvedése,

Higyétek, sokkal többet ér,

Mind honvédegyletink gyülése

És jegyzőkönyvből font babér;

Romhányi nem hősök példánya,

De légyen bármi is hiánya,

Hősebb honvéd volt, mint sokan,

Kik most kérkednek untalan.

Ott bolyg az erdő sűrűjében,

Nyugvó vadak közt üldözött,

Az őszi szél van véle ébren,

Búsan csörgő lombok között.

Ledűl aléltan, holtra válva,

Takarj a hullongó levél;

Ugy érzi, mintha sirba szállva,

Födözné enyhe szemfödél,

S csöndes álomba ringatóznék,

De felriasztja kínos éhség,

És egy percig sem hagyta el,

És űzi folyvást - futni kell.

Indul, rohan, nem tudja merre;

Megáll, pihen, nem tudja hol,

És meg-megtér a régi helyre,

Azt vélve, hogy előbb hatol.

Még soha sem járt e vidéken,

A láthatár felhős, sötét,

Nem enyhiti még csillagfény sem

Az éj és erdő sürüjét.

Mi haszna, meg nem lőtte zsandár,

Ha rá még kínosabb halál vár?

Ember gyakran igy szabadul

Egy bajból a másikba hull.

Oh mért nem estél el csatában,

A győzelem napján, dicsőn,

A diadalnak mámorában?!

Ott nyúgodnál a harcmezőn,

Halálod a hazának élet,

Megáldanak bajtársaid;

Oh nem hiába omlott véred,

S oly szépek síri álmaid!

Itt éhség, láz gyötör halálra,

Félholtan jutsz vadak fogára,

S lassanként, jó, ha eltakar

Leplével száraz lomb, avar.

S vaj’ nem jobb volna így is, mint ha

Hazádba’ bujdokolva élsz,

Vagy szabadulsz idegen honba,

Híjába szenvedsz és remélsz?

A szivnek hány örvénye, vésze

Sodor magával, s elmerit,

Az élet száz uj tévedése

Megsokszorozza éveid.

Mert tévedések, bűnök ellen

Nincs más orvosság földi szerben,

Mint földben pár arasznyi tér,

A sírhalom - orvost se’ kér.

De más van irva sors könyvében,

Az erdőből nyilásra lel;

Egy távol ablakfény az éjben

Mintegy hivón utat jelel.

Várkastély ablakából rezdül,

A faluban rég alszanak;

Romhányiban új élet pezsdül,

Menhelyt igérnek e falak.

Bár láz emészti és alig jár,

Mégis siet s elérte immár

A kastélyt, melyet park övez.

Vajon ki vára, háza ez?

Nincs gondja, kedve ily kérdésre,

Mert amidőn a parkhoz ér,

Pályája mintha véget érne,

A földre omlik s elalél.

Ott fekszik ájult mozdulatlan,

Nyögése is lassan kihal;

Világ rezg még az ablakokban,

S kihangzik egy halk, méla dal,

A zongorának bús accordja,

Az őszi szél sohajtva hordja,

A csendben nyugvó parkon át,

Egy régi ének, dallamát.

Ilonka virraszt szalonjában,

El-elméláz a zongorán.

Bús emlék zendül-é dalában

Vagy élő szenvedés talán?

Nem tudja ő sem, félbe hagyja,

Fölébred férje rá legott,

Ki karszékében őt hallgatva

Szép csendesen elszúnnyadott.

Mert innen-onnan éve mult már,

Telegdi gróf s Ilonka egy pár -

És a kastélyban élik itt

Az élet legszebb perceit.

Telegdi boldog: jóság, kellem

Példánya a szép ifju nő,

Feloldozá és nyúgodt jellem,

Kihez szerelme egyre nő.

A nagyravágyás büszke gondja

A csendes házi körbe halt:

Hiú vágyaknak nem bolondja,

Nem áhit fényes hivatalt.

Hogy boldogítson, legfőbb vágya,

Világból elvonult magányba;

Közdolgokról ritkán beszél,

Csak nejének s nejében él.

A forradalmat úgy gyülölte,

Mint csak gyülölhet valaki:

Hisz’ az jövőjét már megölte

S most a hazáét oltja ki.

Hiúság, önzés, hon szerelme

Szivén egy érzéssé vegyült,

Nem az első kitünő elme,

Aki honáért igy hevűlt.

Sőt olvasóm különb te se vagy,

Hű honfiságod bármilyen nagy;

Legalább igy tapasztalom

Nagy részt, jobb és baloldalon.

Aristocrata volt szivében,

És nem tagadta ajka sem;

A democratia nevében

Nem szónokolt negédesen,

Mint annyi társa, kik szivökben

Ugy érzenek, mint épen ő,

De bátorságok visszadöbben,

Ha népkegy csábja lép elő.

Kész volt a népért sok jót tenni,

Az alkotmányba, is fölvenni,

De hitte, hogy csak főnemes

Képes kormányra s érdemes.

Ne sértse democrata szíved’,

Jó olvasom, e nézet itt,

Hiszen te is és sok más híved

Valljátok a gróf elveit.

Csak megforditva uj divatra

Azaz csak az, ki nem nemes,

Illik valóban kormánypadra

És bizalomra érdemes.

Immár melyik a nagyobb érdem,

A nemtelen vagy nemes? kérdem.

Nekem mindegy, jer, tarts velem,

Csak honfi és ember legyen.

Szerette a hon történelmét,

Ott nem egy őse szerepelt,

E várkastély egy-két nagy elmét

És sok kitünő hőst nevelt.

Utolsó ő sem lesz e sorban,

Szivében erős volt a hit.

De im e forradalmi korban

Önbizalmat s irányt veszít.

Sem honja ellen, sem honáért

Nem foghat fegyvert, csak magáért

S magának élhet egyedűt,

Oly önzőn, mint önzetlenül.

Házassága sebére ír volt,

Enyhűlt, ifjúlt, önkénytelen;

Mig a hazában vihar tombolt,

Elringatá a szerelem.

Külföldre készült, jobbnak vélte

Ott élni e bősz harc alatt,

De ipját nagy betegség érte

S ápolni őt itthon maradt.

Midőn ez meghalt, el volt vágva

Az ut már s e kastély magánya

Lőn a révpart, hol vész között

Aggódva végre kikötött.

És megtalálta a nyugalmat,

Rég elfeledték, hogy ki volt;

Ugy élte át a forradalmat

Mint aki immár élve holt.

A falu népe rég ismerte

Mint jó gazdát, jó földesúrt,

És háborgatni ki se merte

S ő mit sem tett, mi szemet szúrt.

Okosan, nyúgodt méltósággal

Bánt el folyvást e kis világgal,

S im rajta újra betelék

Jól él, ki jól elrejtezék.

De híre vesztett s nyert csatának

Nyugalmát gyakran fölveré,

Nem jósol üdvöt a hazának,

S búsan néz a jövő elé.

Ohajtja, bár egyik se győzne,

Mert vesztei fog, bizony, ki nyer;

Bár kifáradva, kiegyezve

Dőlhetne el a régi per.

Hiú remények! hajh eldölt már;

Szegény magyarra uj korszak vár,

Olyan, minő még nem vala,

Csak haldokolt, most meghala.

S rajt’ segit Telegdi pártja

Sereg nélkül nehány vezér;

Bécsből mohón a jó hirt várja

És minden nap rosszabbat ér.

A conservativ immár semmi,

Egy jött-ment a korlátlan úr,

Csak puszta szóval nincs mit tenni,

Telegdi gróf elkomorúl;

De nem soká tart lelke harca,

Ifjú nejének angyalarca

Egy más világba rengeti

S bánatját el-elfeledi.

Ilonka vajjon szint’ oly boldog?

Sorsában megnyugodt-e hát?

Oh megnyugodni a szív hol fog,

Ha nem találja otthonát?!

Eladta báját, ifjuságát,

Hazug szerelmet esküdött,

S hogy megboszulja hiuságát,

A szív ellen frigyet kötött.

De megnyugtatta jó szülőjét,

Megóvni hitte igy jövőjét;

Nem vigasz már a gondolat,

A multból rá csak bú maradt.

Szerep játéka lett az élet,

Erénye, bája tettetés,

A megalázás kinja éled

Önérzetén s ez mind kevés:

Mert érzi, nem sokáig bírja,

És iszonyúbb lesz majd a vég,

Balsejtés titkos könnyét sirja,

Elhagyta őt a föld s az ég.

Oly férjet tesz boldogtalanná,

Ki érte lelkét százszor adná,

Kit nem szeret, de kit becsűl...

Oh nem csak ő vész egyedűl!

S im ekkor hal meg édes atyja,

Megrázza e gyász esemény;

Magát a búnak átadhatja

És szabadon sirhat szegény;

Könny és imádság enyhitették,

Koporsóján megesküdött:

Egy gondja lesz csak: kötelesség,

Bármily alázat, kín között.

A hű vezeklőt Isten ójja,

A bünbánónak pártfogója,

Hozzá türelmet ad s erőt,

S nyugasztja majd a szenvedőt.

Azóta még több gyöngédséggel

Árasztja el férjét Ilon,

Kedélye földjén virág nő fel,

Mint sír fölött a liliom:

Lemondó szenvedés virága,

Mégis mi fényt, mosolyt leheli,

Ő tudja csak, e báj mi drága,

S mit rejt az illatos kehely.

A férj szerette, most imádja

A falu népe áldva áldja:

Ily szép s jó nő még nem vala,

Egész vidék őrangyala.

Ohajt minél több házi gondot,

Foglalkozik, magányt kerűl;

Oltár előtt ha térdre omlott,

Marad csak gyakran egyedül.

Szegényt vigaszt, beteget ápol,

Majd lovagol, olykor vadász’,

S mi pihenő marad napjából,

Férjének olvas, zongoráz.

Nincs vita köztök, csak egy pontban,

Ilyenkor a szó szóra lobban,

De hogyha egyik fölhevűl,

A másik mindjárt csöndesűl.

És mi e pont? Ügye a honnak:

Uj veszteség, uj győzelem,

Ha néha erről társalognak,

Nem értik egymást rendesen.

Ilonka hallgat csak szivére,

S a hű honvéddel lelkesül,

És örvend férje ellenére,

Ki aggódásba elmerűl.

Telegdit egy-egy szó megsérti.

Ilonka elbámulva kérdi:

«Mi rossz van abban, Istenem,

Ha győzne tiprott nemzetem?»

«Nem érted azt’... Oh hallgass, szívem!

Hagyd rám e terhes gondokat!»

Ilonka most elhallgat híven

És a társalgás megszakad.

De amidőn végkép legyőzték

A tiprott és hős nemzetet,

Telegdi nem feddette nőjét,

Ha sorsán szivből könnyezett,

Ha bujdosót vendégül rejtett,

A betegért mindent felejtett,

És nem kimélt pénzt és időt,

Hogy enyhitsen sok szenvedőt.

Hirt hall Ilon sok ismerősről,

Ez él még, azt takarja sír,

Sokat beszélnek nem egy hősről

S Romhányiról is szól a hír.

Derék részt vett sok győzelemben,

Nem tudni, él-e vagy halott;

Ilonka erre összerezzen,

S a szónak más irányt adott.

De elmereng majd és feltámad

A régi emlék, régi bánat:

Az ajk sohajt, a sziv szorúl

S a szemre könnyes köd borút.

«Él vagy meghalt? Béke porára!

Egy könnycseppet megérdemel,

Bár megtört éltem bűne ára,

De a hazáért vérze el,

Lemosta csalfa szíve szennyét.

De hátha él, ki tudja hol,

És nem találja sehol enyhét,

Amint üldözve bujdokol?

Hiszen Matildja elhagyá rég,

Veszélytől ójja meg a jó ég,

Találjon vígaszt és reményt...

Oh Istenem, szánom szegényt.»

E merengés többször megújúlt.

A férj legott kérdé baját,

Ilonka búsan félre fordúlt

És migraine-nel menté magát.

Így volt ma is, a ködös este

Oly méla-bússá hangoló,

Érezte, fáradt lelke, teste,

Sejtelmek árnya száll reá.

A zongorához ül és játszik

Egy vidám dalt, hanem meglátszik,

Nem ott a szív, ahol a kéz,

A vidámság bús hangba vész.

Önkénytelen egy bús dalt kezdett,

Romhányinak kedvenc dalát,

Hogy észre vészi, keze reszket,

S egy más dallamba játssza át

Majd félbe hagyja, férje ébred:

«Nem nyúgodnál le, Ilonám?

Kiméld egy kissé egészséged’,

Egy óra már éjfél után!»

Egyszerre csak eb csaholása,

Majd a cselédek kiáltása

Hangzik, zajong a parkba’ lenn

S belép egy szolga hirtelen.

«Mi baj? szólj!» «Ott alatt egy ember» -

«Zsivány?»... «Oh Isten ments, dehogy!

Szegénynek többé semmi sem kell,

Fel is hozták már valahogy.

Ottan feküdt a kertek alján,

Ha meg nem halt, ájult talán;

Egy úti táska volt a balján,

Ruhája olyan rongy csupán:

Szakács azt mondja, hogy úr légyen,

Lehet, igy járni most nem szégyen,

Mióta német, muszka jár,

Nem ritka ily vándormadár.»

A gróf megy uj vendégét látni,

Ilonka gyógyszerért siet,

De ágyon fekszik már Romhányi,

Ott ápolják a beteget

Az összecsődülő cselédek;

Legbölcsebb köztök a szakács

«Olyan igaz, aminthogy élek,

Nincs itt más baj, csak szörnyü láz.»

«De arcán seb!» mond az egyik szolga.

«Ej mit beszél, nem a kend dolga,

Az régi seb, van másnak is.

Honvéd biz, ez,» - mond a kocsis.

A komornyik, ki járt a világba’,

Nem szól csak a táskába nyúl;

Merűl a vendég iratába,

S kiált: «Ez gróf Romhányi úr.»

«Ha gróf is, nem bir e vidéken.»

Mond a kulcsár nagy-fontosan.

«Csak mustárlisztet ide nékem,

Ily bajban mert nagy haszna van...

A forróságot ki nem állja!»

A kulcsárné ezt kiabálja,

S mellette egy imát rebeg

«Az úr Isten gyógyítsa meg!»

A gróf belép és kérdez, rendel,

Tüstént fogat s küld orvosért;

Oszlóban volt már a sok ember,

Midőn Ilonka oda ért.

Benyit gyorsan a kis szobába,

Döbbenve áll az ágy előtt,

A mécsnek halovány világa

Megmutatja a szenvedőt.

És rá ismer, bár arca dúlva,

És felsikolt, de egy perc múlva,

A betegágyhoz lép megint -

Romhányi búsan rá tekint.

De rá nem ismer, oly nagy láza,

S ismét behunyja a szemét...

Hát ily sovány regényem váza,

S mily prózai, szokott beszéd.

Jó olvasóm, tán így fogsz szólni,

Ki vártál nagy jelenetet,

Romhányi hogy’ fog szónokolni...

Nem kínozom a betegei.

Ha nagy, csodás és szörnyű szép kell,

A Jókai regényét nyisd fel;

Én ezt meg nem tanulhatám,

Nincs hozzá sok phantasiám.

Mit láttam, átéreztem, éltem,

Egyszerün csak azt rajzolom,

Ekkor tájt a vidéken éltem,

Rom vett körül és fájdalom.

Husz éve elmult, mint egy álom,

De szívemben emléke él,

S egy-egy álmatlan éjtszakámon

Sirjából e kor árnya kél.

Mily szenvedés és mily erények,

Most jobb sors s mennyi szennyes érdek,

Mily hivság, gőg, bolond beszéd,

Nem egy elveszté az eszét.

De hegyke gúnnyal nem leckézem

Korunkat, ellágyult e szív;

A multat ujra visszaélem

És az emlék hálára hív.

Nekem is, szegény hányt-vetettnek

Menhelyet egy kastély adott...

Vén fészek, soha sem feledlek,

Derűljön boldogabb napod!

Oh akkor a közveszteségben,

Véreztünk egy szív mély sebében

S a kunyhót és a palotát

Egy fájdalom nyilalta át.

Mint fecske fészkét, vidám dallal

A szállást meg nem fizetém,

Most, amidőn már hangom elhal,

Im végre meghálálom én.

Oh ez a dal nem halhatatlan,

De híven érzi kebelem;

Mind od’adnám, amit adhattam,

Hogy mennyit ér, nem kérdezem.

Vén kastély a Maros völgyében,

Vén fák között, a parton épen,

Kékes ködöddel, Gernyeszeg,

Jó tetted, Isten áldja meg!

Szép hosszú ősz volt, a lég tiszta,

A nyáj még zöld füvet tapos;

Mintha tavasz mosolygna vissza,

Minden derengő, aranyos.

A hervadás virulni látszik,

Itt-ott másodvirág a fán;

A pókfonál foszlánya játszik

Bokrok közt a nap sugarán,

S a haldokló természet éke,

Halvány s piros szin vegyüléke,

Hullámzik méla bájival,

Míg kéken távol ködbe hal.

Oh őszi fénynek enyhe napja,

Te vagy legkedvesb évszakom!

Szivem, a méla érzés rabja,

Hányszor merengett bájadon!

Hányszor hallgattam erdők szélin

A hulló lombok halk zaját,

Mint hervadó boldog reminyim

Lágyan visszhangzó sóhaját,

S el-elmélázva nyájas fényen,

Enyhűltem egy-egy szép emléken,

Hajh, életem ugy is mi más,

Mint kora őszi hervadás!

Ezt én mondom, és nem Romhányi,

De igy érzett ő is talán;

Föltámadtak emléki, vágyi

Az ősz merengő sugarán,

Amint amott a parkban űlve

Egy kőpadon, hársfák alatt,

Elnézi mélyen elmerülve

A hulló halvány lombokat,

Négy napja, hogy felkelt az ágyból,

Ma jött ki elsőbb’ a szobából

Már nem beteg, csak érdekes,

De ily hatást most nem keres.

Egy év alatt kissé megvénült,

Sokat csalódott, szenvedett,

Könnyelmü szíve vérzett, mélyült,

Szeles ifjúból férfi lett.

Hazáját most jobban szerette,

Az eltiport, szegény hazát;

Magyar természet, öröklötte,

Már igy van több száz éven át.

Ha jobb dolgunk van, meg nem férünk,

Hiúság- és viszálynak élünk,

S csak akkor csüggünk igazán,

Ha tönkre tettük, a hazán.

Az élet is becsesbnek tetszik,

Mióta csak hajszálon áll,

S midőn im azt is majd elmetszik,

Jobban tudná használni már.

Kastélya, földje, uradalma

Földönfutónak már mit ér?

S dicsvágya fényes birodalma...

Od’adná egy kis tüzhelyér’.

De ilyen a sziv: amit bírunk,

Meg nem becsüljük s akkor sírunk

Érette késő könnyeket,

Midőn örökre elveszett.

Majd csüggedt lelkét összeszedve,

El-elgondolja, mit tegyen.

E helyt maradni nincs sok kedve,

De innen, hajh hová megyen?

A véletlen sodorta erre

S Telegdi gróf vendége lett.

Hogyan szoruljon oly emberre,

Akit gyülölt és megvetett,

Kivel oly sokszor szemben állott

A közpályán, csatára szállott,

S akit, nem válogatva szót,

Úgy címzett mint honárulót?

Ilont is ime itt találta,

Kinek hajdanta udvarolt,

Őt Blanka grófnő néki szánta...

Ej az egész csak tréfa volt.

Ilon vigaszt lelt hamarjában,

De mégis gúnyos valami,

Itt élni férje kastélyában

S minden nap látni, hallani:

Mily boldog s ő mily nyomorult lett.

Nem sejti, e nő mennyit szenvedt,

Gondolj a: nőszív lenge nád; -

S a multért nem furdalja vád.

Mégis feltűn Ilonka képe

A multból szende-bájosan,

Matild mellette emlékébe’

Oly édes ellentétbe’ van.

Matild megcsalta, kinevette,

Elhagyta bú és baj között, -

Mi más jó Ilonka tette,

Kit hozzá semmi sem kötött.

Nem hagyta el az elhagyottat,

Ápolta a félig halottat,

S melynek csak boldog férj örűl,

Oly gonddal vette őt körül.

Jó szív ez, vagy csak finom bosszu

S alázni őt csupán a cél?

Oh nem lehet türelme hosszu,

Parázs fején ez a fedél.

Még holnap indul messze innen,

A büszkeség vesz rajt’ erőt,

És örvényébe sűlyed minden,

Egy rossz szeszély ragadja őt.

És mintha ütnék, oly sietve

Megy föl a parkból a terembe,

A grófot s grófnét kérdezi.

Talán már búcsuját veszi?

Valóban úgy, de alig szólhat,

Zavartan áll a gróf előtt.

«Hál’ Isten, már egészen jól vagy

Telegdi így üdvözli őt.

«Eddig csak betegünk lehettél,

Vendégünk léssz már ezután;

Jól eltelik a hosszu ősz s tél

Így hárman, úgy-e, Ilonám?»

S őt nője mellé leültetve,

Még áradóbb beszélő kedve,

De ez Romhányin mit se’ fog,

«Bocsáss meg, holnap indulok.»

«Az orvos tiltja, nem mehetsz, nem,

És tiltja nőm és tiltom én;

Ugyan hová is mennél innen

A vérbiróság idején?

Itt nem keresnek, mert tudják jól,

Hogy egykor ellenfél valánk.»

Romhányi közbe vágva így szól,

S halvány arcát elfutja láng:

«Egy okkal több, mely innen elhajt

Honvéd miatt mért szenvednél bajt?

Bár vész, halál vár útamon,

Kegyed’ el nem fogadhatom.»

Telegdi hallgat, nője szólna,

De elhal a szó ajakán;

Romhányi, mintha bűnös volna,

Megsemmisül pillantatán.

Oh mily nemes e hölgynek arca,

Rajt’ mennyi részvét, mennyi vád,

Sebzett szivének nehéz harca

Oly lágy fönségbe olvad át.

És e varázstol meghatottan,

Romhányi csöndesül legottan

S mig szeme a nőn tévedez,

Kezet nyujt s lép Telegdihez.

«Bocsáss meg, kissé heves voltam,

De testem, lelkem, lásd, beteg,

Mint üldözött, keserűn szóltam,

De jó szived ne értse meg.

Fogadd hálám’ s oh nemes lélek,

Grófné, szintén fogadja itt:

El nem felejtem, amig élek,

Jó szíve drága gondjait.

S bár jobb lett vón’, ha ér halálom

A kert alatt, a nyirkos ágyon,

Mert nincs számomra több öröm,

De éltem’ önnek köszönöm.

S ha egykor azt önért áldoznám,

Megnyúgodhatnám sorsomon;

Ég áldja, néha gondoljon rám,

Most könnyebbülve távozom.»

S oda hajlik kezét csókolni,

Ilon rezzen, mint nyárlevél,

Nem vonja el, de nem tud szólni,

Ajkán csak egy mosoly beszél,

Mosoly, mely sziv mélyéből támad

És ép oly gyorsan szívet áthat,

S melyről nem tudni, hogy vajon

Öröm szülé vagy fájdalom.

Romhányi még egyszer kezet nyujt

Telegdinek s távozni kész.

«Maradj, feledjük, ami elmult,

Maradj, el nem bocsát e kéz.

Te félre értél, megbocsátok,

Arcomról a szivembe látsz,

Pártok között kihalt az átok,

S közös, mely összefűz, a lánc,

A szolgalánc, a haza búja,

A Nemesis fenyitő újja

Sujtott reátok és reánk,

Mindnyájan bűnösek valánk.»

«Most vendégem vagy, úr, mint otthon,

Szent a magyar vendégi jog;

Bár e hazában mindenütt rom,

Az őserény él s élni fog.

Maradj, ne szólj, halálra sértesz,

Ha házam’ ujra megveted.

Elég... Ugy-e a lóhoz értesz?

Mutassak, jőj, egy mént neked.

Itéld meg, olcsó-e vagy drága?»

És Romhányit, ki küzd magába’,

Karon ragadj a hirtelen:

«Csak délre várj ránk, édesem.»

Elmennek a lovat megnézni,

Bejárnak parkot, földeket,

Romhányi percről-percre érzi,

Hogy innen most el nem mehet.

Heged gyanúja, büszkesége

Egy jól töltött rövid napon,

Immár a kastély törzsvendége,

Álnéven, mint távol rokon.

E rejtek enyhe lombok árnya,

Barátság s női kegy virága

Fonódnak későn és korán

Mintegy füzérré homlokán.

Oly szép falún a csöndes élet,

Izgalmak s fáradság után

A hivság lázas gondja széled,

Nyugtat, megenyhít a magány.

Romhányi mostan él először

Magányban s nyúgodt napokat,

Természet és szives családkör

Lelkének uj-uj tápot ad.

S midőn el-elvonúl magába,

A félr’eső vendégszobába,

És érez, gondol, elmerűl,

Magát nem unja egyedül.

El-messze láthat ablakából,

A várkastély egy dombon áll,

A park fölött a kékes távol,

Hol vándordarvak serge száll;

Széles rónának sürü hegység

Ölelve nyujtja karjait,

Fel- és alföld, mint bájos egység,

Hódol e várkastélynak itt.

Keletre bérc s erdő homálya,

A hajnal fényes koronája;

Nyugotra sík, mint tiszta lap,

Mintegy tengerbe száll a nap.

Merengve gyakran itt találja

A vidám reg, s a méla est,

Borus, derűlt-e kedves tája,

Mindegy, elnézi örömest.

Szél és patak beszédes ajka

Oly sok mindent suttog neki,

S mint gyermeket mesélő dajka

Csititja és elrengeti.

Kinek a föld oly szűk volt hajdan,

Az élvvadász, a nyughatatlan,

E zugba’, mint remete él,

Emlékszik s többé nem remél.

Nem ismer néha önmagára,

Oly bús emberré változott;

Csalódás a bölcsesség ára,

S midőn lelkünk kifáradott,

Többé nem néz, nem küzd előre,

Csak szemlélődik multakon,

Látjuk, mi volt hibás, mi dőre;

De máskép tennénk-e vajon,

Ha szívünk új reménybe’ dobban,

Ha szenvedélyünk lángra lobban?

A máskép csak más tévedés,

Uj bánat, uj bölcselkedés.

A mult előtte romba’ fekszik,

Por és hamu sok drága kincs;

Emlékein föl nem melegszik,

Érettök még egy könnye sincs.

Mily nagyra tört tehetség nélkül,

És mily hiú, mily léha volt!

Azt hitte, hogy hazája épül,

Ha tervelt, irkált, szónokolt.

Mint államférfi s had vezére,

Lépett hazája küzdterére,

S kitünt im a vész idején,

Hogy legfeljebb jó közlegény.

S ez egy mégis vigasz szivének,

Mégis betöltött egy helyet,

És használt annyit nemzetének,

Amennyit kis körben lehet.

Ezért ne nézd le hősöm’ mindjárt,

Te büszke, szájas honfitárs,

Ki oly uton vagy, melyen ő járt,

S tán még nagyobb jövőre vársz.

Mert nem tudom, hogy pályád végén,

Túl a képzelgők tört reményén,

Hol nincs már rózsa, csak tövis,

Lelsz-é vigaszt, csak ennyit is.

Elzúg Romhányi lelke éjén

Pártszenvedély és harci zaj,

De meg-megmozdul sirja mélyén

A sok kihalt szerelmi baj.

És zendül a vigalmak hurja,

Ellebben sok szép nőalak,

Bohó világát éli ujra,

Dícsfényét ifju napjinak.

Édes bók, illatos levelkék,

Amott egy hajfürt, itt egy mellkép,

Csók és sohaj, könny és mosoly,

Örök hűség - mind füsgomoly.

Oh nincs egyetlen szent emléke,

Még egy buldog napot sem élt,

Hiú örömök tengerébe

Merűlve bár mindent remélt.

Nyugalmát hol keresse, lelje?

Azt nem nyujt az ily szerelem;

Csalódva nincs, mi fölemelje,

Csak undort érez hidegen.

Amit eljátszott, föl nem támad,

Mind hasztalan a késő bánat,

Mult és jelen egykép sivár,

A szebb jövőnek vége már.

Mégis mint a halálra ítélt,

Ki az utolsó éjtszakán

El-elfeledve amitől félt,

Megenyhül az álom karán,

S legboldogabb jövőt álmodja:

Romhányi is úgy álmodik,

Üdvözli őskastélya dombja,

Immár megint otthon lakik,

S csöndes munkásság örömében,

Boldog családja kis körében

Nyugodtan él, múltat feled,

Tür és remél, fárad, szeret.

Ott a tágas szegletszobában,

Hol egykor édes anyja élt,

S altatva őt, gyermekkorában

Esténként, oly gyakran mesélt,

Egy nő fogadja szerelemmel,

A kastély ifju asszonya...

«Ábránd - kiált fel könnyes szemmel -

Hajh nem leszek boldog soha.»

De ott lebeg a hölgy alakja,

Hiven kiséri, el nem hagyja,

És nappal, késő éjjelem

Ébren, álmában megjelen.

Eszménykép, képzelet szülötte,

És még sem az, való, ki él,

Angyalként virrasztott fölötte,

Halálos ágya mécsinél.

Minden nap látja és csodálja,

Szól vele és mellette űl,

A nőiség erénye, bája

Talán csak benne egyesűl.

E képzelt arc minden vonása

Ilonkának szakasztott mása:

Élő és álmodott alak

Csodásan összejátszanak.

Így él Romhányi álmodozva;

Elmélkedés és képzelet

Szivén, elméjén megosztozva

Sülyedni kezdő mult felett

Egy uj világot alkotának,

Tarolt mezőkön új tavaszt,

Maga alig hisz önmagának

S bár meg nem vallja, érzi azt,

Oh érzi, hogy Ilonka képe

Eszménnyé vált ujúlt szivébe’,

S ez érzés több, mint tisztelet,

Reménytelen, s titkon szeret.

Ez érzést minden nap táplálja

Újabb meg újabb alkalom,

Ártatlan csábjával kinálja

Vadászat, séta és szalon.

Ott lovagolgat oldalánál,

A kandalóhoz véle űl,

S ha énekel a zongoránál,

Hallgatja, nézi, elmerűl.

S gondolja: «E nő ugyanaz hát,

Kit ismertem, mint szende lyánykát,

Ki engem’ egykor szeretett,

S oly könnyen a más neje lett?»

«Miért ne, hogyha más megkérte?

Nekem játékszer volt csupán,

És most az Isten büntet érte,

Mily változás egy év után.

E változást hogy értse meg jól,

Telegdi a szobába lép,

Most érkezett meg a városból,

Im egy boldog családi kép.

Ilon a férj keblére olvad,

Ez örömében alig szólhat,

Romhányi búsan földre néz;

«Ez nem lehet csak tettetés!»

Szivét nem féltés kinja dúlja,

Sem versenytársi bosszuvágy,

De napról-napra mélyebb búja,

Bár azt folyvást legyőzni vágy’.

Éltében sokszor szeretett már,

De érzi, ez más szerelem:

Csendes, félénk, viszonzást nem vár,

Kitépve ujra megterem.

És bájol némasága, titka,

Bánatja sok, öröme ritka,

De fényt, erőt, hitet lehel,

S megnemesítve fölemel.

A szende lányt fürtös fejével

Rég elfeledte, de a nőt,

Ki rá tekint mély kék szemével

S oly részvevőn ápolja őt,

Majd bús arcával visszainti,

Midőn könnyelműn menni kész,

S amint hálás csókjával hinti,

Reszketni kezd a drága kéz:

Mindezt hiven szivébe zárja,

De hetekig hiába várja

Ilonnak még egy ily kegyét,

A régi hajlam új jegyét.

Ilonka nyájas, víg, beszédes,

S ha kell, érzelmes és komoly,

Soh’sem kacér, soh’sem negédes,

Ajkán szokott szives mosoly.

A multról hallgat, véle szólva,

S kerűl legkisebb célzatot,

Az mintha rég feledve volna;

Romhányi elgondolkozott.

«Ki fejti meg ez ellenmondást?

Sorsunk, hogy megboszuljuk egymás

Reám most az ő multja vár,

A régi kölcsön visszajár.»

Egykor, kalandos fénykorában,

Csak ingerlé az ily eset,

A küzdelem nehéz csatában

Szivének mintegy jól esett.

Heves, merész ostromra szállott,

Most gyáva, tétlen, szótalan,

És harc nélkül legyőzve áll ott,

Oly szenvedő gyámoltalan.

Búját, titkát mélyebbre rejti,

S nem tudja, ez inkább megejti

Szegény Ilont, mint bármi más,

Merészebb csábitó fogás.

Romhányi bár a régi volna,

Ilonka védhetné magát,

A tettetőhöz nem hajolna,

S nem hinné csábitó szavát,

Mint ártatlan leány korában;

De im most elhagyott, szegény,

Üldözve bolyg a nagy világban,

Oly méla bú tekintetén.

Nincs nagyravágyó szenvedélye,

Érzelmesebb, mélyebb kedélye,

S nem lármás szóval csüng honán,

Egy néma sebhely homlokán.

A nőt ne mondd örök szeszélynek,

Érzelme hűbb, mint férfié,

Ha meg nem rontja hiu érdek,

A legnemesb sziv az övé.

Szerencsétlent csak ő tud szánni,

És vigasztalni szenvedőt,

A tévedést siratni, bánni,

S ha nem vár boldogabb jövőt,

Nyugodtan élni és lemondva,

Föláldozón és mosolyogva,

S ki nem fáradva soha sem,

Meghalni hitben, csöndesen.

Ily szíve volt Telegdinének,

Bús napjait így élte át,

S balsorsát látva kedvesének,

Szánalma mindent megbocsát.

A régi hajlam meg-megéled,

Most tárgya sokkal nemesebb;

Melyet hegeszt idő s az élet,

Fölszakadoz a régi seb:

Oh mily gyönyört s fájdalmat érez,

Hogy ily közel van kedveséhez,

Minden nap látja s hallja őt,

A mélabúst, a szenvedőt.

Ohajt keblére rá omolni,

S elsirni titkos könnyeit,

Zokogva együtt panaszolni

Éltök nehéz küzdelmeit,

S vigasztalni: ha mindent vesztett,

Maradt egy szív, mely még remél,

Egy szív, amely csak érte reszket,

Csak véle örvend, néki él,

Enyhíti napja fáradalmát,

Megédesíti éji álmát...

«Enyhűlj, gyógyulj meg e sziven,

Oh sebzett hős, kedves hivem!»

Egy alkonyatban így mereng el

Ilon sokáig, egyedűl,

Elnézi medvesült szemekkel

Amint a nap alább merül

S még egyszer éltető sugárát

Elönti földön és egen,

De majd az éj rá vetve árnyát,

Kioltja lassan, hidegen

Ugy oltja ki ábrándja fényét,

Szerelme elkésett reményét

A lesben álló hideg ész,

És minden rémes éjbe vész.

Önnönmagától visszaretten

«Bocsásd meg bűnöm’, Istenem!

Hogy sűlyedek, oh jaj mi lettem,

Kimondani alig merem!»

A lelki vád, a bú, a szégyen

Lesujtják, sirva elalél;

Az esthomály leszálla régen,

Az őszi hold tört fénye kél.

Mint szemfedő borul sugára

Ilonka merevült arcára,

S furulyaszó, mint síri dal,

Zendűl messzünnen és kihal.

Belép Telegdi nem sokára,

Elnézi szunnyadó nejét,

Csókot nyom halvány homlokára,

Suttogva gyöngéden nevét.

«Már rég várunk rád a szalonban,

Elszunnyadoztál úgy-e hát?

De szólj, az égre, mi bajod van,

Kezed hideg, láz jött reád?»

«Oh nincs bajom, nincs épen semmi,

Egy kis hülés, láz akart lenni,

De múlik már, jobban vagyok, -

Ölelj meg és meggyógyulok.»

Ilon férjét magához vonja,

S átfogva hévvel csüng nyakán,

Oly érzelmes hangon susogja:

«Oh mondd, szeretsz-é igazán?»

«Szeretlek-é, mily balga kérdés,

Mi jut eszedbe, édesem?»

«Ne haragudjál, ez nem sértés,

Csupán csak álom, sejtelem.

Azt álmodám, lásd, hogy meghaltam,

Ezüstös szemfedő volt rajtam,

S bús ének kísért síromig, -

Az álom gyakran bételik.

Gyászolsz-e szivből, könnyhullással

Ha meghalok, majd engemet?

Tudnál-e boldog lenni mással?...

Nem bántaná emlékemet.

Mert boldogítni nem tudálak,

Mint óhajtám; más fog talán.

Bocsáss meg, ha nem láthatnálak,

S ez volna végső éjtszakám.»

«Az Istenért, nőm, lelkem, szentem!»

Kiált a férj kétségb’esetten,

Cselédet hiv, lefekteti,

Virasztja, gyógyszert nyujt neki.

Nem a gyógyszer, nyúgalmas álom

Gyógyitja az ily beteget;

Más napra kelve haloványon,

De mosolyogva ébredett.

«Immár egészen jobban lettem!»

«Oh kedves nőm, oh mily öröm.»

«Te most is itt vagy még mellettem?

Szegény jó férjem, köszönöm.

Maradj is mindig oldalamnál,

A gyöngeség, a bánat elszáll,

S vidám hajnalra virradok,

Ha látlak és veled vagyok.»

A férj ideges gyöngeségnek

Gondolta csak Ilon balját,

És mint nem fontos eseménynek

Elfödte az idő nyomát.

Hanem Romhányi érzi, látja,

Ilonkán változás esett:

Többé nem nyájas jó barátja,

Meghidegült egy keveset.

Kerülni látszik társaságát,

A séta, kert, szalon magányát,

Ahol nem egyszer azelőtt

El-eltöltötték az időt.

«Mi történt? Vagy tán észrevette

Hiven elrejtett titkomat?

És dőreségem’ megvetette,

És hogy remélnem nem szabad,

Igy adja tudtul?... Nincs reá ok...

Avagy kacérkodik talán?

Nem... nem!... Nyitjára nem találok,

E nő szive örök talány.

Érökre bár feledni tudnám,

Vagy keblem’ egyszer feltárhatnám;

Szenvedve tisztúlt e kebel,

Ily megvetést nem érdemel!»

Romhányi kétkedő elméje

Eltépelődik éjjelen,

Elrejtve nappal szenvedélye,

Ha társaságba’ megjelen.

Sőt gyakran víg álarcot tesz föl,

Eltréfál, mosolyog, nevet,

Ösztönszerün, félbüszkeségből

Játszik jó kedvü szerepet.

Ilonka elbámulva nézi,

E változást tüstént megérzi,

Örűlne, mégis fájva fáj

E néma kölcsönös viszály.

A várkastélyban ígyen éltek

Egy boldog s két boldogtalan,

Máskép éreztek, mint beszéltek,

Nem értve egymást untalan.

Játszták az élet szinjátékát,

Miképen játszom én, te, más;

Az ember, bár kerülje sorsát,

Nem egyszer mily komédiás.

Mily ritkán az, aminek látszik,

Jól vagy rosszul, szerepet játszik...

De hol marad történetem?

Majd folytatom, csak türelem.

Annyit megmondok most előre,

Hogy hősöm nem lesz Don Juan,

Anyégin sem válik belőle,

Szegény Romhányi ő csupán.

Magyar szülött, birálóim bár

Tagadják s becsmérlik nagyon,

Hanem gúny rajtam ki nem fog már,

Munkámat félbe nem hagyom.

Nem csüggeszt balga vád, itélet,

Nem ösztönöz hiú dicséret...

Ne kiméld gyönge oldalát,

De várd el végét legalább.

Nem egyszer olvasom lapokban

Jobb volt Bach és Schmerling alatt,

Egy jobb idő e rossz napokban

Reményül mégis fenn maradt.

Im most minden feladva önként:

Becsület, jog, hit és remény

Ott sülyedeznek, tört hajóként,

Egy gyáva rendszer tengerén.

A rossznál még rosszabbat értünk,

Csupán cifrább ruhát cseréltünk,

Veszendő hajh! az ősi kincs,

S erősb a régi rabbilincs.

Ha sorsuk egyszer jobbra válik,

A népek úgy, mint egyesek,

Szenvedtek bár sokat sokáig,

Oh mily hamar felejtenek!

A jelent nem a multhoz mérik,

Lelkök képzelt jövőben él,

S ha mind azt könnyen el nem érik,

Mit büszke vágyuk hőn remél:

Megszállja őket a bú-bánat,

Egy pár könnycsepp tengerré árad

S oly fájó, átkos a panasz,

Mintha való kín volna az.

Nem ígyen, sőt nem is beszéltünk

Negyvenkilenc őszén, telén.

Szent Isten! mily időket értünk!

Könny- s vérbe fúlt hit és remény.

Mi szent a honfiszívnek, dúlva,

Bennünk, körülünk mennyi rom,

Oh mennyi minden porba hullva

S mi mély és néma fájdalom!

S amit már most csak mondunk szóval,

Siralmas hangon, nagy hűhóval,

Mintegy rajt’ kapva is talán:

Akkor éreztük igazán.

A várkastélyban is gyakorta

A honfi-bú megnehezűlt,

A jó kedvet el-elrabolta

S olykor haraggal is vegyült.

Egy-egy uj hír a hirlapokban

Vagy Pestről érkezett levél,

És im a szív uj sebbe’ dobban,

Az ajk sohajt, hallgat, beszél...

A honfiérzés csordul, árad,

Sok régi emlék fel-feltámad,

S a kandallónál éjfelig

A hosszu est búban telik.

Hetenként egyszer, megvan napja,

A kastélyba fellátogat

A falunak két öreg papja,

És sokról elbeszél sokat.

Egyik Calvin, más’ Róma híve,

De mindenik hű hazafi,

És honfi búval teltebb szíve,

Mintsem ki tudná mondani.

Egykor zajongtak egymás ellen,

Most más idő jár, más a szellem,

Együtt sohajtnak egy imát:

«Ég ója a szegény hazát.»

Telegdi a tüzet felszitja

És még nagyobb tüzzel beszél,

Bachot, majd Schwarzenberget szidja

És pártjában folyvást remél.

«Ez menti meg majd nemzetünket,

Előbb utóbb, az mit se’ tesz.»

A két öreg pap mind csak ünget:

«Az Isten tudja, hogy mi lesz.»

Romhányi hallgat, nincs reménye,

S amint kialszik a tűz fénye,

Megébred és Ilonra néz,

És lelke kettős búba vész.

Nem ily csendes a kastély mindég,

Egy-egy zajosb nap is derül:

A vidékről sok úri vendég

Úgy egyszer másszor összegyűl.

Névnapra most, majd meg vadászni

Uj hirt beszélni, hallani

S mint egykor, vígan lakomázni,

De kedvök nem a hajdani.

Nem szól zene és tánc se’ perdűl,

A pohár is ritkábban csendűl,

Csak szó ki nem fogy, vita foly,

Mint a megyén, zajos, komoly.

Valóban itt is, mint gyülésen,

Minden pártnak van szónoka,

És új-új hévvel küzd a résen,

Ha nő a szenvedély foka.

Az ostromállapot hijába,

Elitélhet egy milliót,

De el nem fojthat e hazába’

Pártszenvedélyt és dictiót.

A fővárosban és vidéken,

Ha összegyűlnek hárman-négyen,

Folyvást föléled a megye

S tüzes vitát kezd szelleme.

A szélső jobboldal vezére

Egy öreg úr, gróf Szigeti,

Esküszik Nagy Pál nagy nevére

S a rég multat dicsérgeti.

«A sok reformmal feldulátok

Az ősalkotmányt könnyedén,

Gyümölcse muszka, német átok,

Amint sokszor megmondtam én.

S kimondom, bár mily rosszul essék,

A magyar nemzet a nemesség,

Alkotmányunk csak véle állt,

Együtt szenvedték a halált.»

«Nem a reform, hanem rossz módja...»

Szabolcsi hévvel közbe szólt,

Most Széchenyinek hű apródja,

Régebben ellensége volt.

A pártok utján soha sem jár,

Tettben haboz, de szóra kész,

Bölcselkedik, ha késő immár,

S utólag mindig nagy vitéz.

Amit megirt Széchenyi régen,

Mint új dolgot elmondja szépen,

S oly önérzettel hallgat el,

Mint aki nagy dolgot mivel.

«A baj nem ez volt, tudtam mindég -

Telegdi gróf meg ezt veti -

Erős kormányra lett vón szükség,

Mely a reformot vezeti.

Mi ezt akartuk, ellenzétek,

S mi a mélyben lappangva forrt,

Kitört a vész, fölébredétek,

Későn, az mindent elsodort.

De új idők új lelket szülnek,

A régi pártok egyesülnek,

S legyen bár sorsunk mostoha,

Ily egyek nem voltunk soha!»

«Bár egyek akkor lettünk volna,

Midőn kard volt kezünkbe’ még,

Nyakunk igába nem hajolna,

És diadal lett vón a vég!»

Igyen kiált fel haragjában

Geréb, egy ifjú hazafi,

Ki küzdött sok véres csatában

S vérét most is kész ontani.

A szélső elvek buzgó híve,

Eszénél mindig több volt szíve,

Mint hitte, mit félt vagy remélt,

És mint valóról úgy beszélt.

«Nem a fegyver győzött le minket,

Ez ami fáj, mi sebet üt,

Rettegte győző sergeinket

A német, muszka mindenütt.

De mit kezdettek rút viszályok,

Bevégzé azt az árulás,

Hah Görgeire szálljon átok,

Csak ő a bűnös, senki más,

S Kossuth, szabadság prófétája,

Kit áld a nemzet szíve, szája,

Vezessen Isten útadon,

Hogy mentsd meg, visszavár e hon!»

Tetszés, nem tetszés zajja támad, -

Romhányi hirtelen feláll,

Harag szemében, arca sápadt,

Gerébbel bátran szembe száll.

«Ne ámitsuk mindig magunkat,

Megadtuk árát, már elég,

E léha szellem tönkre juttat,

S egy uj vihartól ójon ég.

Nem árulás győzött le minket,

S aki vezérlé sergeinket,

Hű honfi volt, dicső vezér,

Habár jutalma nem babér.

Hányszor ragadta győzelemre

A háromszínű lobogót,

S eladta volna?... Istenemre,

Alig tudok rá lelni szót.

Gyalázat, hogy most igy beszélünk,

Dicsőségünkön tapodunk,

Ami való, azt látni félünk,

S ébredve ujra álmodunk.

Vezérem volt és híve voltam,

A hont szeretni ott tanultam

Halálos vészbe öltözött

Csaták és ostromok között.

Küzdöttem oldalánál, arca

A harci zajban felderűlt,

Mig máskor titkolt lelki harca

Sötét gondjába elmerűlt.

Honát bár némán, hőn szerette,

De jövőjén kétségb’esett,

S ha kardjával meg nem menthette,

Megmenté a becsűletet.

S mi most az övét elraboljuk?

Nevére a rágalmat szórjuk?

Ne emlegessünk árulást,

De türjük el a sorscsapást.»

Im erre most a szó megárad,

Két nagy párt a kis társaság,

És késő estig el nem fárad,

Zajongni, szólni, győzni vágy.

Nem könnyü győzni, sőt felette

Nehéz, hol szólni is bajos:

E hont ki az, ki tönkre tette,

Görgei vagy Kossuth Lajos?

Ez a kérdés s mellette sok még,

Ami leginkább szivén fekvék,

Elmondja hévvel mindenik,

A hon javára, azt hiszik.

Kossuth Lajost el-eldicsérik

És félistenné emelik,

És Görgeit, ameddig érik,

Egész ördögnek képzelik,

S viszont. - Elmondogatják sorra,

Hogy mit s mit nem tett volna ez,

Amaz, ha épen nem lett volna

És e ha mindent elfedez.

Nem ismétlem, hisz tudjátok jól,

Szóból, könyvekből, hirlapokból.

Még most is foly e régi per,

Szerény lantom nem dönti el.

De húrjain olykor megrezdűl

Egy méla hang. Mért nyomjam el?

Habár tudom hiába zendűl,

Rá nyájas visszhang nem felel.

A nép bálványt teremt magának,

Ha jó szerencse emeli,

Hisz benne, hisz minden szavának

S mintegy önmását tiszteli,

S ha a balsors csapása éri,

Bálványát akkor is kiméli,

Áldozni bünbakot keres:

Kossuth s Görgei sorsa ez.

Ember volt mindenik, ki tévedt,

De nagy jót is tett s ez elég,

Hatásukat a nemzetélet

Érezte s most is érzi még.

Hogy nyomorultan el nem vesztünk,

S két szörnyü vészt kibirhatánk,

És nemzetűl nagyobbá lettünk,

Győzőn, legyőzve egyaránt:

Köszönjük Kossuth lángszavának,

És Görgei erős kardjának.

Nincs bálványom, se’ bűnbakom,

Ami igaz, nem tagadom.

Ki jobbágyságot eltöröltél,

Kivivtál uj törvényeket,

Vész közt kétségbe nem merűltél

És lelkesítéd népedet,

Hogy védje, nem kimélve vérét,

A mult s jövője kincseit,

Hős küzdelemnek nyerje bérét,

Ha gyáván veszt, mindent veszít:

Ezért dicsőit lantom téged,

El-elfeledve gyöngeséged’,

Hiszékeny elméd álmait

S hiuságod balsugalmait.

S te tiprott hős, hogy’ meggyaláznak,

Kikért te annyit áldozál,

Majd egykor vége lesz e láznak

Megismerik, hogy ki valál.

Nemzet-hiuság aldozatja,

Türtél nagyobbat, türheted,

Enyhítsen annak gondolatja,

Mi jót tevéi, el nem veszett:

Amit kivivtál száz csatába’,

Beolvadt e nemzet sorsába

És olthatatlan lánggal ég,

Dicsfény, erő és hősiség.

De messze tértem, térjek vissza.

A társaság kifáradott,

Már enyhítő theáját issza,

Bevégzé a heves napot.

A nők, kik eddig hallgatának

S csupán tapsoltak olykoron

Egy-egy szónok heves szavának,

Mint hajdan fenn a karzaton,

Pihent ajkkal csevegni kezdnek,

Dicsérnek, szemrehányást tesznek

S pletykálnak is azon felül...

Magyarba oltott németül. stb.