Romon virág

Körül feketecsipkés rom-falak...

Sziklába markol még a gyökerük.

A Duna ballag a várhegy alatt

S a nap a málló kövek közé süt.

Nem ostromol, - csak besétál a szél, -

Itt-ott tátong egy kapuboltozat -

Messziről ide kékell a Pilis -

A régi méltóságból ez maradt.

Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:

Nagy Lajos udvarából ennyi csak.

Körül feketecsipkés gyász-falak.

Mily otthon ez? Mélabú otthona.

Olyan, mint a darabokra tört gyűrű,

Mint a megrepedezett korona.

Ó, életünk, - rom-életünk,

Lehettél volna te is korona.

Feketecsipkés gyász-falak között

A várkút - mondják: feneketlen mély,

Vagy legalább is a szirt gyökeréig,

Várhegy talpáig, Duna-szintig ér.

A kút torkára kő-káva szorul,

A kő-kávát meg érc-lemez fedi,

Rajta lakat. Tán jó, hogy nem lehet

Multunkba mélyen letekinteni.

Az érc-fedőn, a mult érc-takaróján

Egy kisfiú ül, és kacag, kacag...

Lógatja lábát... Szinte hallani

E himbálódzó víg harangokat.

Nem sejt vidám ülőhelye alatt

Várkutat, iszonyú mélységeket, -

Harangoz... e harangszó, ha leér:

Megcsiklandozza lent a nagy vizet.

Mit neki repedések és romok!

Csak Dunát érez, szelet és napot;

És hátha elvisz nevető szemében

A Pilis kékjéből egy darabot.

Nézzük, - és egybeölelünk vele

Távol hegyet, szelet, napot, Dunát, -

Nézzük, és e látástól elfelejtjük

Életünket, a tört rom-koronát.

Lehet rom, és lehet reménytelen:

Virág nő rajta mégis: friss virág!