ROSSZ CSONTJAIMRA...

Rossz csontjaimra rákarcolta

képmását torzul a halál.

Fölfeslik árva tagjaim férce,

a csönd már a kapuban áll.

Parázna csönd jön el majd értem

egy ázott szomorú napon.

Soha ily csöndért nem jött még el a csönd;

nem lesz majd se asszonyom, se papom.

Csak lesz majd egy ágy és rajta egy arc,

két kéz, két nagy kékeres kéz.

És a csönd odalép, meghajtja magát,

megölel s odasúgja, hogy: kész!

És szállunk tova, oda, hol a zefir

anyaméhe dalolva dalol.

Hol a por, mint a bor, forradozva tüzel,

fehér tengerek vize alól...

Szemembe szemedből egy szende sugárt

ez útra magammal viszek.

S odalenn, hol a színnek is magva szakad,

megállnak a lomha vizek.

Kimosni szememből szemed sugarát:

belecsurgatom mind, ami víz.

S elázott szemekkel is látlak tovább,

te ízteli szín, szines íz!...