Rossz istenek

Veszélyes istent hármat ismerek,

Jaj annak, a kit elveszítenek!

Megmételyezve vérét, gondolatját,

Agyát lenyűgzik, szívét fogva tartják.

Behálózzák idegzetét, velőjét,

S melyet beszí, megrontják levegőjét.

Rabjok marad, mig végsőt nem lehel.

Báb volt, mig élt s áldatlanul vesz el.

S kit megrontottak így az istenek,

Nevetnek rajta és nem érzenek.

A fény is szennyes és a lég dohos,

Hol az első uralg, a potrohos,

Terpeszkedő, nagyhangu és rekedt,

Szemében láthatók a vérerek.

Az éjszaka, a lárma kedvelője,

Az arcza puffadt, vérszinű a bőre.

Nem kell neki se napvilág, se nő,

Lebújokban van jókedvében ő.

Felfordul minden, a hol ő tanyázik.

A szelid emberből garázda válik.

Bukfenczezik a mélabús, merengő

Szótlan fecseg, pajkosból lesz pityergő.

Ki máskor légi útakon repül:

Lerogy a sárba, a szemétre dül.

S kit hevülésbe nem hoz, csak az eszme:

Őrjöngő lesz, delíriumba veszve.

Az istennek mindez csak tréfaság.

Meg-megrándítja a hörgő babát.

Mulatság néki, hogy rablánczokat huz.

Eviczkélhet: nem tágit tőle Bakhusz.

Látszólag oly szelíd a második.

Ki látja, üdvösségrül álmodik.

Rád néz elbűvölőn, szivet fogón,

S ellágyulsz, mint az ércz izzó kohón.

Asszony, de szebb mint hitvesünk, anyánk.

A szeme csillag, sóhajtása láng.

Pogány korában hab volt a ruhája;

Ma csipke, bársony; - persze jól kivágva.

A merre járt, rózsák pirulva nyiltak;

Ma otkolón kiséri s pézsma-illat.

Bódító, észbontó, megmérgező,

A férfiak bübájos réme ő.

Aczélos elme elpuhúl ölében.

S ki élhetett vón’ békén, boldogan:

Családját hagyja veszni rongyban, éhen;

El nem riasztják börtön és a szégyen,

Csak az imádott nő után rohan.

S mikor felébred lomha álmiból,

S a kórház várja vagy a vitriól:

Vénusz közömbösen tovább lebeg.

Az égiek ma is részvétlenek.

A legkegyetlenebb a harmadik.

Mint vámpir ül meg, véred’ szívja ki.

Nyomását érzed, bárhová szaladj,

S még áldod őt, hogy kínoz s rabja vagy.

Az életzajból elhurczol magányba,

Hogy lelked’ annál jobban szétzilálja.

Az élet öröméből mit se juttat;

Szomjaznod kell, szánalmas Tantalusznak!

S te istenarczát együgyűn imádod,

Elhagyva érte nőt, otthont, családot.

Szent kéj fog el, ha szempillája rebben,

Mindenre alkalmatlan és ügyetlen,

Elkésel élni; - csak hitedbe’ gazdag,

Terhére vagy társidnak és magadnak.

Játéka vagy csak, nem hozzá hasonló,

Kit összetörvén, elhajít Apolló.