(Rousseauként...)

Rousseauként a magány s természet ölébe heverve

Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!

Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,

Disztichonos versben írom e szép sorokat.

Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,

Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?

Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,

Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:

Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!

Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,

Lelkem vára aként épül a csend közepett.

Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.

Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.

Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,

És a barátságból, lengenek ím körülem.

Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,

Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,

Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják

S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,

Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!

S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,

Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,

Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.

Természet s lángész szemlélete érleli bennem

Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője

Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.

Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,

Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,

S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.