Rövid mese

Volt egyszer hol nem volt egy ifjú ember

és annak volt egy fája –

Kis patak partján szomorú fűzfája.

Halk téli estén zúgott a patak,

s az ifjú ember kiment a patakhoz;

Nem vette észre: fagyszellemek járnak – –

Nagyon szerette azt a fát,

hát nekidőlt a fának.

És odafagyott sápadt homloka.

Lehúzni, tépni hiába próbálta.

A fűzfa sírt:

Miért jöttél énhozzám?

Én nem vagyok oka.

Én éppen arra mentem,

hogy rám szólt a szegény ifjú ember:

Én a te árva szellemed vagyok,

egyetlen álmod;

Ne hagyjad hát, hogy elpusztuljak!

Szabadítsál ki, hálás leszek érte.

A segítséget sokáig nem kérte,

mert odamentem hozzá,

reáborultam,

és hulltak, hulltak forró könnyeim.

Melegen folyták körül fagyott arcát,

lassan engedni kezdett, –

kiszabadult és azt mondotta: élek!

Isten segítsen,

hogy téged többé el ne hagyjalak.

És bennem nagyot sikoltott a lélek

és rőt medrében felsírt a patak.

Azóta él az álmom és mesém,

hogy volt egyszer egy sápadt arcú ifjú!

és annak volt egy fája –

Kis patak partján szomorú fűzfája.