ROZGONYINÉ

„Hová, hová, édes férjem?”

„Megyek a csatába:

Galambócon vár a török,

Ne várjon hiába.”

„Megállj, megállj; édes férjem!

Ne menj még csatába:

Befordulok egy kicsinyég

Öltöző szobámba.”

„Én kegyesem, szép hitvesem,

Ellenemre jársz-é?

Sima vállad, puha kebled

Töri az a páncél;

Félve tartod a nagy kardot

Remegő kezedben:

Mit keresnél, gyönge asszony.

Véres ütközetben?”

„Azt keresem, hiv magyar nő,

Véres ütközetben,

Hogy lehessek, élve, halva,

Mindig közeledben:

Súlyos a kard, de nehezebb

Százszor is a bánat;

Jobban töri, mint a páncél.

Kebelem utánad.”

Gyöngyös arany fejkötőjét

Sisakkal borítja,

Karcsu fűzött selyem vállát

Páncélba szorítja;

Kardot is köt: bársony övre

Gyémántos fogantyút,

Pici piros csizmáira

Szép ezüst sarkantyút.

Csalogatja csemegével

Muci paripáját;

Lebke szellő lebegteti

Tengerzöld ruháját;

Széles uton, poros uton

Felleget ver a ló,

Csillámlik a... villámlik a

Fényes acél patkó. -

„Fogadj Isten, húgom asszony,

Itt az ütközetben;

Nyilat ugyan, amint látom,

Hoztál szép szemedben -”

„Uram király, Zsigmond király

Nem oly divat már ma

Nyillal lőni, mint felséged

Fiatal korába’.”

Galambócot a Dunáról

Ostromolni kezdik;

Folyamon is, szárazon is

Egyre törik, vesztik.

Elől, elől Rozgonyival

Kedves élet-párja,

Hiv szerelme, szép Cicelle,

Szentgyörgyi leánya.

Pogány török a Moráván

Érkezik új haddal:

„Most vitézek! hajós népek!

Közül-akarattal!”

Maga vivé Rozgonyiné

Ellenök a gályát,

Követi a sok dalia

Lobogós ruháját.

Szól az ágyu - szokatlanul

Durva ozmán fülnek;

Hajóira tűz-kanócok,

Koszorúk repülnek;

„Vizet! vizet!” a pogányság

Orditoz hiában;

Mind odaég, bár van elég

Víz a nagy Dunában. -

Maga Murad ezt a dolgot

Nem veszi tréfára,

Közeledik nagy hadával

Törökök császára;

Százezerre megyen serge,

Sok basával, béggel,

Török, tatár - spahi, jancsár,

Válogatott néppel.

Kár volt neked, Zsigmond király

Mindjárt megijedned,

Gyalázaton a pogánytól

Egér-utat venned,

Fut a farkas néha-néha,

De szikrázó foggal;

Népedet te átkeletted

Szökve, mint a tolvaj. -

Spahi, jancsár, utóhadnak

Ered az inába:

Sok rohan ott éles tőrbe,

Még több a Dunába;

Gyalogszerrel a király is

Csak nehezen futhat;

Jó Rozgonyi karja, kardja

Csinál néki utat. -

„Hej! ki hozza, kormányozza

Ide azt a gályát?

Vagy már senki meg nem menti

Magyarok királyát?”

„Én, én hozom, gyönge asszony,

Hajómat az éjben:

Ülj fel uram, Zsigmond király,

Te is, édes férjem!”

Lászlóvárott a magyarság

Vala bátorságban.

Híre futott a csatának

Széjjel az országban.

Egy árva szó sem beszéli

Zsigmond győzedelmét;

Mind a világ, széles világ

Rozgonyi Cicellét.