Rózsa

Egy régi név kiált az életemben,

egy régi lány, kiről nem énekeltem,

kinek a szívem rég adósa volt,

ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,

az árvalányhoz, én, kezdő poéta,

megbújtam nála a dívánsarokba,

és ámbratestét néztem szívdobogva.

Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!

Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!

Ó kisdiák, ki andalogva ballag,

s nyakkendője egy vékony sárga szallag!

Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!

Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!

Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,

hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem

az éjszakát, már eltakar egészen.

Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?

S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

Forró fejed bután födi a föld el,

s mint antik húgaid, repedt tükörrel

és koszorúkkal fekszel mély koporsón

a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

Nem tudni soha, hova száll a tündér,

én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,

nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,

míg verekedtél a sovány halállal.

Valahol messze, a poros vidéken

halnak meg ők, egy tompa este, régen,

így mennek el, kik bennünket szeretnek,

csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,

mely téli fagykor melegítve tűz ránk,

csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,

akár egy cella, oly szűzi és árva.

A hajsütővas égett szaga fojtón

szállott köröttünk, és ruhája folyton

száradt a székén meg az asztalán.

Az élete: két arckép volt talán.

Hogy mutogatta. Egyiken merengő,

kislánykezében egy olcsó napernyő,

a másikon, mint síró, árva démon -

ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -

egy elhagyott padon ül, és mögötte

egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,

múlt és jövő, akik egymásra leltünk,

én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,

pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,

ki elvetette aranyát-ezüstjét,

csak szívta a rossz cigaretta füstjét,

tündöklő jáspis-karjait kitárta,

úgy vágyott innen egy regény-világba,

a messzeségbe, messze-messze űrbe,

s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,

s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.