Rózsikához.

Szemtelenűl kacsongatsz

Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni

látom pirúló képedenn

a’ dühödő szerelmet.

Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve.

Nyilván dicséred bájoló

termetemet. Szememre

hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.

Megvallod önnkint lángodot,

‘s hogy tüzemet viszontag

mély aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd,

százféleképen ostromolsz.

Hadd ezeket, Barátném!

hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén,

‘s a’ rejthetetlen ránczokot

arczaikonn tenyészni

borzadozó szemmel megsejtvén, ingyen ajánlyák

a’ férjfiaknak szíveket,

‘s a’ szaladó legénykét

mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,

még irgalomra nem fakad.

Szép ifiú korodnak

gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja,

serdűlni kezdvén termeted,

‘s kellemetid hatalmas

fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek,

ne űzd el éles síp gyanánt

messzeható daloddal

a’ madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend

önnkint, ha veszteg várni tudsz.

A’ hajadon leányhoz

csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást

tesz lábaidnál pásztorod,

‘s bárha tüzes szerelme

tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által

el nem ragadgya szívedet.

Férgesek a’ gyümölcsök;

mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl

önnkint ölünkbe húllanak.