RUBINSTEIN 34. OPUSÁHOZ

Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok,

hol nincsen út és el kell tűnni már.

Hol ködbe vesznek mindenütt a partok

s a láb alatt a múlt, e gyatra sár,

szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő:

a múlt van csak és nem lesz már jövendő!

Bocsásd meg nékem, hogy az élet elvitt

s vad tájakon bolyongtam, jégmezőn,

hol a boldogság rámöltötte nyelvit

s a hold naponta, mintegy vérezőn,

vélem siratta mindazt, ami oly bús

s amit nem lát, csak a költő s a koldús.

Hogy úgy születtem, mint egy herceg, gőggel,

szatincsipkével övezték fejem.

És ölelkeznem kelle sok ripőkkel

és megosztanom vélük fekhelyem,

amelyre búsan, szégyenkezve járok,

mint vackukra a megvénhedt betyárok.

Hogy alkudoznom kelle, mint a kalmár

és elfeküdnöm, mint a céda nő.

Hogy üzlet lett az ajkamon a dal már,

melyből a fény, a hő már eltünő,

hogy szívemmel már annyit tisztelegtem,

hogy önmagam se tartom tiszteletben...

Mit is kívánnék tőled: gyönge gyermek!

És mi az, amit néked adhatok!

Téged fehér utak messzi sepernek,

én csak a feketén maradhatok.

Paraszt mérte királyi útam hosszát;

bús sakkjáték a szerelmem tehozzád.

Lehettem volna embered!... Hiába!...

A költőd lettem, mindent vádolón.

A királynak is megreszket a lába,

ha földrengésben felborul a trón.

Bocsásd meg nékem, hogy ma alkonypírban,

panaszra nyílt szivem s e verset írtam...