Ruszánda, moldvai szép

A nyúgodalomnak útján

Még nem is messze mentünk;

A borzasztó csata után

Még csak alig pihentünk;

A hadra feszült ereink

Még jól se lankadtak;

Tüzünktől felforrt véreink

Még el se csillapodtak:

Mégis mely gyenge mozgások,

Melyek bennem pezsegnek.

Egy harc után nem szokások

Igy verni sziveknek.

Óh hányféle indúlattól

Hányódunk és vetődünk!

Most a hadi ábrázattól

Talpig felhevitődünk:

Majd egy szép kép csillámjától

Lobbant fel egy tekintet,

Melynek igaz bírásától

Márs vasbottal elintett.

Most is a török puskája

Nem lőtt meg oly mérgessen,

Mint egy oláh kislyánykája

Rám tekintvén édessen.

Nem láttam én még vad fának

Soha ily szép gyümölcsét,

Egy havason nőtt oláhnak

Ilyen nyájas erkölcsét.

A Mahomed zord vitézze

Elfelejti vadságát,

Dühösségében csak nézze

E természet virágát.

Én is, ha magyar nem volnék,

Érte nevem letenném,

Vagy halnék, vagy megbomolnék

De Ruszándát elvenném.

Ha nem volnék, ami vagyok,

Lábom azt is igérte,

Hogy a Kárpátusok nagyok,

Mégis megmászná érte.

Oláhszűrt vennék magamra,

Kérges bocskort kötöznék,

Fejszét vennék a vállamra,

S a hegyekbe költöznék,

Ha kimennék a juhokkal,

Ruszándát is kicsalnám,

Talpig megraknám csókokkal,

Örömömbe befalnám.

Vess véget hazai hűség

E lágy gondolatoknak,

A puhának gyönyörűség,

Pálma kell a bajnoknak.