SÓHAJ

Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét,

Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós

Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos

Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb...

Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri

Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot,

Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott

Orcámat megütötte, s tudom, redősre gyűri...

Már gyakran, ravaszul s élvezve s betegen

Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék,

Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség

Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:

Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,

Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón

S lágyan... s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom,

Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...

S jaj, van hogy vígan szólok: már kisvárosi élet

Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,

Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír,

S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.

S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kin átka

Életemről letelt, s bízón a szürke dolgok

Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott

Titkok ők, s fanyar mellük új bú tejét kinálja...

Im, most is... tenyerem arcomhoz szoritom,

Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!

S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat

Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton...

...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen

Metélné lágy szívem, s mint durva felcserek

Kontár kése nyomán a finom, dús erek,

Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!...