SÓLYOMVÁR.

Bucsúzva száll felhők megé

Az est arany sugára,

Szürkűl a völgy, kéklő homály

Terűl a láthatárra.

Magasra nyúlt szirtnek fokán

Sötétlik Sólyomvára;

Bástyáin Lóra fájdalom

Között andalg magára.

«Szemem világát elnyeli

A messzeség homálya,

Nem látom őt! szivem szorong,

Nyugalmát nem találja.

Busan kondúl az estharang,

E percben múl egy év el,

Hogy a kedves utólszor rám

Simúlt forró keblével.

Amott, hol elfordúl az út

Erdőknek éjjelébe,

Miként tünő árny elmerűlt

Az alkonynak ködébe;

Szárnyalt, mint szél, villámlova,

A föld rengett alatta,

És hajh örökre szívemet

Szivével elragadta!

Utána búm, panaszaim

Haszontalan nyögelnek,

Csak a sötét emlék maradt

E vérező kebelnek.

Ha jősz te, oh sohajtva kért

Halál, szemeim lezárni,

S hol majd e szív nyugtát leli,

A sírt elém kitárni?»