S VAGYOK!

Egy nyárutói éj lehelt ki engem

e szép világba forrón, boldogan.

Oly éhes voltam, mint áradt folyam,

s tiszta, miként harmat a gabnarenden.

Apró kezemben láthatatlan gyeplők,

miken távol csikók kedve forog.

Még teli fül és kristályos torok,

de bús szemek: ősidőktől vezeklők.

Ma temetőm a nyárutói éj,

az éhségem egy virágos fekély;

a sok gyeplőt csikóim elkuszálták.

Magam gúnyolva szövöm éltem szálát.

S vagyok: mint vén cirkuszbohócnak mellén

egy nyárba rívó kopott szines mellény.