Sakkoztunk egyszer három nagydiákok

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok

vörös tűznél, szigorú téli éjjel.

Az asztalon körző, tusscsésze állott,

s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.

Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,

a szél alighogy néha fölsohajtott,

s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal

az édes és bíbor birsalma-sajtot,

melyben dió volt...

Még alig tíz éve,

s szemem kutat az elborult határon,

megoldódott a kedves-régi kéve,

a nagydiák már eltünt, mind a három.

Az első az, aki e verset írja,

a második, az Isten tudja hol van,

s a harmadiknak púpos már a sírja,

fejfája elvész a sötét falombban.

Jaj, mit tudtuk, három diák, az este,

hogy térden állva nézni kell a szépet,

csak én látom a múlt falára festve,

mi nem láttuk még akkor ezt a képet.

Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,

szerettünk volna mindig menni, menni,

mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,

és ami aztán jött, a semmi, semmi.

Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,

unottan vártuk az időt, mely eljő,

hiába lángolt kelletőn az égbolt,

csak ő kellett, a koldusi jövendő,

mert azt hittük, az élet, mint a tenger,

bejárhatatlan, nem lesz soha vége,

előre néztünk nyugtalan szemekkel,

mig lábunknál hevert a csönd, a béke.

De én a tengerek végére értem,

vitorlámat fordítom újra vissza,

s most megpihen e régi, téli éjben

szegény lelkem, a fáradt nihilista.