Salamon király álma

Zsidóknak bölcs királya, Salamon,

Tudósit összehívta egy napon

S igy szólt hozzájok: »Álmot álmodám.

Lássam, megfejti-é a tudomány?

A hallgatag Jordánon lefelé

Siklott velem egy rozzant kis hajó.

A tájat sűrü párázat fedé,

S az ég nem volt derült, hanem fakó.

Lehúnyt pillákkal úsztam csöndesen

Komor sziklák, homokpartok között.

S aztán egy hangra fölnyitván szemem’,

Ég s föld mosolygó mezbe öltözött.

Szelíd fuvalmak árja csókdosott,

Meg-meglibbentve ősz szakállomat.

A szellő nárdusz-illatot hozott,

Kőszikla is termett virágokat.

Oly fényes volt a táj, olyan meleg!

A fákon, földön nyilt a sok virág.

Láttam csodás nézésü szűzeket;

Közöttük rózsakeblü Jemimát.

Fürgén szökeltek, mint az őzikék

Ő s Izraelnek többi lányai.

Titkos zenétől zengett a vidék.

Vágytam kikötni, partra szállani.

Kerestem a kormányt, az evezőt;

De két kezem sehol se lelheté.

Tündérmező ért uj tündérmezőt,

És kis hajóm csak úszott lefelé.

Aztán sötét lett, s láttam uj csodát.

Az égnek eltünt napja, csillaga.

S ketten haladtunk csendesen tovább:

Én csónakomban és az éjszaka.

Ezt álmodám, s bár mint hányom-vetem,

A nyitja hogy mi: meg nem lelhetem.

Setéten ül meg tompa fájdalom;

De a nevét, ah, meg nem mondhatom.

Szivembe érzem benntörött nyilát;

És balzsamot nem ad rá Gíleád.

Belém szorult a kínok tengere,

S nem sírhatok, bár sírnom kellene;

S mig álmom’ meg nem fejtitek, ti bölcsek:

Érzem, nem is fogok hullatni könnyet.«

Megfejtem én! Szól szép arczú Ahíja.

Dicsőségednek nincsen semmi híja.

A merre lépsz, magasztalás fogad,

S kőszikla is terem virágokat.

Hatalmad’ érzi nyúgat és kelet,

Ifjak s szüzek csak rólad zengenek.

Megfejtve álmod ily hamar vagyon.

S szól a király: »Könnyekre szomjazom!«

Megfejtem én, király, mult éji álmod’!

Szól most a csillagoknak bölcse, Sádok.

A szép vidék, a bájoló zene,

A fürge táncz mi mást jelentene,

Mint a világ hívságos élveit;

Bölcsek, kik nem csábulva nézhetik.

Az evezőtlen sajka lebegése

Királyi elméd, melynek bölcsesége

Leküzdi bűnös gerjedelmeit,

S azt vallja, hogy hiúság minden itt.

Ezt mondják álmodról a csillagok.

És Salamon nyög: »Még se sírhatok!«

S föláll Nátán, szakálla mint a hó:

Hogy álmod mit jelent, nyilvánvaló.

A nap ragyog, a szűzek lejtenek,

Nyit a virág, de óh, már nem neked.

Öreg lelkednek nincsen lángja, színe;

Társid lemondás, bánat, éjmagány!

S a vágyak evezőjét elveszítve

Haladsz a vénség rozzant csolnakán,

Mig eltünik előled a világ,

És sírod örök éjét hinti rád.

Az agg király csak néz és nem felel.

Hervadt ajkáról sóhaj lebben el.

Arczát kezével lassan elfedi,

És megerednek néma könnyei.