San Giorgio Maggiore

Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,

a nyájas szerzetes vezette az utat

a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe

s Velence ujjaként az ég felé mutat.

És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbe

kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat,

a szem kapaszkodik a harangkötelékbe

s végét nem érheti, s szédül, s ijed, kutat.

S egyszerre... fenn!... a menny gyulad ki kék világu

és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,

mely ég és víz között gyémántos fényben áll,

hol minden büszke ház uj szépséget kinál.

Lefelé, lefelé!... hamar!... a deszka koppan.

Egy perc... egy szédülés... a szív ijedve dobban.