SÁNDOR LEOPOLD KIRÁLYI FŐHERCEG PALATINUS EMLÉKEZETE, 1795

Ah! melly homályos felleg alá jutott

Fényed megintlen szép Haza! melly setét

Éj vonta bé gyászfátyolával

Rád nevető szemeit napodnak!

Az, kit szerettél, az, ki reményedet

Táplálta, Herceg Sándorod elhagyott

Örökre: hajh! hozzá hasonlót

Lelhet-e bánatos árvaságod?

Amin Hazánknak sorsa forog: Magyar

Törvény, Szabadság, Öltözet, és, való

Tanúja fennlétünknek, a Nyelv

Kellemetes vala s szent előtte.

Fénylett Egében hercegi tisztinek,

Mellyből, (bizonyság a Haza) éltető

Sugári, mind szálas toronyra,

Mind alacsony kalyibára szálltak.

Ifjúi szívén élemedett, s szelíd

Erkölcs parancsolt: tudta, hogy ember Ő,

És hogy halandó, kit csak a nagy,

S a feles érdemek istenítnek.

Nagysága bátor bízodalom vala,

S egy olly reménység partja, hová magát

Ha vette a gyámoltalanság,

Mostoha fellegit elfelejté.

Már sírja szélén álla ez a Titus;

Már a halállal harcola: rajtatok,

Fájdalmas árvák, s bús szegények,

Szánakodott fejedelmi lelke.

Öntsd, öntsd ki, Músám, bánatod árjait,

S e sok veszélyek közt forogott Hazám

Megilletődvén tiszta szíved,

Sírj fel az Ég kegyes Istenéhez.

Én majd Budának bérceiről vitéz

Árpád kesergő magzatinak magasb

Hangon kiáltom: jobb szerencsénk

Hajnala kezd pirosodni, bízzunk!