SÁRKÁNYTÖRÉS.

Csatás-hirű Harangodon,

Lekókkadó kalászok

Hangatlan zizegésinél,

A multban tétovázok...

Ledőlök a sirúl emelt

Halomnak oldalára,

S lelkem, miként a puszta tér

Ködfátyolt sző magára.

S álmába lágy furulyaszó

Sülyesztve jobban-jobban:

Ugy tetszik, a gyászos halom

Kebele meg-megdobban.

S mit érzek...? Kellő fájdalom

Lelkemnek gondja, tápja,

Körűlfolyván a képzelet

Ábrándos délibábja:

Kemény harc volt Harangodon;

S piros vérnek folyása

- Mint a bércről jövő patak -

Magának árkot ása;

S midőn mind egy fenékbe gyült,

Kerek tó vált belőle;

Az ősmondának ajka úgy

Emlékezvén felőle,

Hogy nőtt a tóban, hirtelen,

Zöldelő káka, bokra

Kövér szárával dőlve a

Megfeketűlt habokra;

És benne egy irtóztató

Sárkány-kigyó tanyáza;

- Pedig volt máskülönben is

A népnek annyi gyásza! -

Lángolt taréja, két szeme;

Nyelvét kiöltögette;

Mig farka, sujtó ostorúl

Csavargózott felette.

Fölemésztvén igavonó

Barmát a had, miatta

Telkét a bús szántóvető

Nagy kínnal szántogatta.

De mind-jobban apadt a nyáj,

Fogyott a ménes, csorda;

Mivelhogy a csikót s üszőt

A sárkány ölte, hordta.

Pásztorfiú, hídógyerek

Elsikkadott örökre;

Rettegve gondolt a vidék

A tói szörnyetegre.

Felitta a forrásokat

A forró nap sugára; -

S melynek szörnyű aszály miatt

Kisült kicsiny határa:

A sárkányos tóhoz közel

Volt egy magános helység,

Hol ifjú lány, ifjú legény

Egymást hiven szerették.

Kaszált egész nap a legény;

S hogy estére visszatére,

Hozzá zokogva ejte szót

Ifjabb leánytestvére.

‘Édes bátyám! mátkád oda...

Anyját hideg lelé ki,

És a serény, a jó leány,

Hogy enyhet adna néki:

Korsóval a forrás felé

Futott az istenadta!

De mint a vén gulyás beszél:

A sárkány elragadta!’

Mindezt hallván, nem kelle több

Az elbusúlt fiúnak:

Kaszájával a partra ment

A gyászemlékü tónak;

Holott rögtön reárohant,

- Fogas torkát kitátván,

S nyakát fölnyújtva ránciból, -

A szörnyü tói sárkány.

De két karját a bús legény

Csapásra fölfeszíté,

S kaszáját, a vad szörnyeteg

Nyilt torkába merité;

Mely bőgve, most önoldalát

Kinjában tépte, marta,

Mig gyors ütéssel a gyepet

Döngette szörnyü farka.

Szeme düledt, taréja kék,

S véres tajtékot turva:

Összetekerül, majd magát,

Mint az abroncs, kirugja.

Az élet és halál nehéz

Tusája közt, végtére,

Orditva felmereszkedett

Csaknem farka hegyére;

S a végdühvel nagy, mély vágást

Tevén a rét-öbölbe:

Rövid kín-vergődés után

Elnyult ottan dögölve.

S ahol feltörte a gyepet

A sebzett tói sárkány:

Hüvös forrás buzdúla fel

Harangod sik határán.

Csatás-hirű Harangodon,

Lekókkadó kalászok

Hangatlan zizegésinél

Emlékezéssel járok...

A gyász idők elmultanak;

A bősz harcokkal egyben;

Most buja sárkerep, mohar

Tenyész a tófenekben.

S itt a forrás, Sárkánytörés,

Hol minden pillanatban:

A hőségben tikkadt utas

Számára hűs ital van.