Sátán

Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;

Nevetett, hítt, igérte kincseit.

Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,

Hogy már azt hittem: végem, elveszit!

»Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?

Protekcziómat ígérem neked.

Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?

Mind a tied lesz...« - Én koldus leszek.

»Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:

Igy senki sem felelt nekem soha.

Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;

Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.

Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;

Légy ember és ne hitvány lázbeteg.

Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?...

Fejedet rázod?...« Én koldus leszek.

Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;

Majom és róka lenni nem tudok.

Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;

Az kincsem, a mit érzek, gondolok!

Vigasztalóm az édes dal zenéje;

Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;

S dalolva hágok a sátán fejére.

Aranyod nem kell! Én koldus leszek!

Urad vagyok! Leszállok a pokolba

És Luczifert magát elégetem.

A jókat összegyűjtöm egy akolba.

Halleluja! Megáldva végzetem!

»Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,

Bolond te, kin segítni nem lehet.

Adieu!« - S én visszadőltem vánkosomra

És felzokogtam: Én koldus leszek!