SCHEDIUSNAK

Tegnap (igazságot szólok) sokféle, de hasznos

Dolgok, mint valamelly sűrű raj, tüntek eszembe.

Egy a többi között úgy megbájolta, s magához

Húzta fejemnek egész erejét, hogy róla tenéked,

Oh Pallás kedvelte, Lajos! szükséges is írnom;

Józan itéletedet kívánván. Nemde legelső

A Bagoly éjjel? kedve szerént országol; előtte

A madarak magokat megvonják. Ő, noha nem fél,

Nagy csendességgel röpdös: mikor édesen alszik

A tollas nép, s álmai közt csevegésre fakadván

Társainak látott örömit ki-ki kezdi beszélni,

Rajtok üt, és őket mint Éj lator öldösi, tépi.

Nemcsak az erdőknek megfészkelt gyáva lakóit

Hajtja fel álmokból, hanem a városra felosztott

Népnek is a szívét szomorú huhogása gyakorta

Megdöbbenti; de mindezekért még fenn lehet a bölcs,

Régi Világ által neki nyújtott tisztelet, én ezt

Önként megvallom: de ha most is rossznak alajtják

A házok tetején járását, és hogy az élők

Számából valakit kihuhol; ki ne merje gyalázni?

Egy történetet itt röviden feljegyzek. Az elmúlt

Századnak közepén egy nagy Bagoly éjjeli szállást

Tartott egy bizonyos ház kéményében. Urára,

Mert jelesebb esze volt az egész községnek eszénél,

Azt költék, hogy az ördöggel van, s régi boszorkány.

A buta csürhe reá vallott; mert látta nemegyszer

Amikoron kiröpűlt éjjel. Mentette szegényke

Ártatlanságát, de hiába; fejére halálos

Végzést lármáztak nagy eszű Bíráji, s kiveszték.

Hamva után az ökördi sereg vígyáza, ha vajjon

Jár-e boszorkányok, vagy nem. Járt; öszvefutottak

Hát félelmekben: Pásztor, Nótárius, eskütt -

Emberek, a népnek Kalaúzai! Hamva, Bagolynak

Képiben, így mondák, jár most, és minket ijesztget.

Hogy sok imádsággal nem győzték védeni kínos

Életeket, nagy messzéről végtére hozattak

Kétszáz tallérért egy puskást, aki szerencsés

Csővel az Éj madarát meglőtte, s közikbe vetette.

Ím! mi gonosz csillagzat alatt kezdette Világunk

E madarat tisztelni, s mi nem jól adta Minerva

Oltárának! Ezen méltatlan régi szokásnak,

Ámbár mély gyökeret vert, mondjunk ellene, s tőle

Álljunk el. - Te Minerva! Kinek szolgálni dücsőség

Egy szabad országban: hagyj hozzád lépni, ijesztő

Képű Gorgonodat lebocsátván egy kis időre;

S e magyar áldozatot kegyesen vedd! Oh! ha nagy

Árpád

Véreinek javokat szereted; ha vitézi tüzekből

Méltóknak látod boldog koszorúdra; könyörgünk,

Engedjed, hogy amaz búsúlt Éj, s durva setétség

Rettentő madarát vethessük félre, s helyébe

A Darut, érdeminek nézvén fényére, tehessük!

Így gondolkodom én, Lajos! a Daru mint tudod,

éjjel,

Nappal vígyázó; fennjár az egekbe, s megérzi

A záport, a fergeteget, s kijelenti előre.

Egymás ellen ezen madarak (mert hol vagyon a föld

Hátán szüntelen egyesség) csak néha dühödnek.

Többnyire nagy szeretet van köztök. Védik erőtlen

Társaikat, s a még nem járt, kelt ifjakat őrzik,

Oktatják nem félni; hanem vagy halni, vagy élni.

A nemes udvarokon, ha Darut látsz, oh Magyar ifju!

Tudd azután az okát, és tiszteld véle. Minervát.