SCHOPENHAUER

Világbölcs! Fényes, fönti szellem! Üdvözöllek.

Ó, hogy szomjam te nagy szivedből olthatom!

Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek

Jártál te, mester! S én követlek szabadon.

Bár az “örök világszem” megtörött szemedben,

Elméd a titkok szívéig hatolt.

Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,

A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! Értelek, csodállak és szeretlek.

Átérzem, mitől a szíved vérezett;

A mély iszonytól szívem minden izma reszket,

Mely általjárta s megdöbbenté szívedet.

A létiszony, a nagy talány; a vérkövesztő,

Embervelőre éhes síri rém

Már engem is gyötört; véreztem én is metsző

S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szived izzó szerelme,

S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.

Sötét igazság hirdetője, fényes elme,

Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!

Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!

E gyászos tanban mennyi a vigasz!

Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:

Igaz, tehát szép - és szép, mert igaz.

Ó, mert e lét a vak, a bősz vágyak biralma;

Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd.

És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna,

A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;

S az édenből haragban égő pallosoddal

Kiűzöd az embert, mert elbukott;

De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal

Az ősi szépet ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát,

Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant,

A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát,

Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?

Az örök most s az örök itt az úr örökké,

A bölcs teremtő s a költő király;

Hol végtelen korokká s végtelen körökké

Magasodik, mit perc és hely kinál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot,

Az örök-jó honát, a szenvedéstelent.

S bár mély a seb, mint Szanzara szívünkbe vágott,

Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.

Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet,

Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom;

A semmi az, mert nincsen róla földi képzet,

Mert ellenképe az, mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! Ott lebegsz te már honodban,

Csak az mienk, mit ránk hagyott könyved beszél;

De szíved itt dobog és szívünk véle dobban,

Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél.

S bár démonunk más utat törni készte minket,

Dicső előkép! Ihlesd homlokunk!

Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett:

A célnál ott leszünk! Találkozunk!