Schopenhauer olvasása közben

Sötét lapok! komor, nagy eszmék!

Igazság, mély, egyhangu bánat.

S én hiszem is, de úgy szeretnék

Örülni mégis a világnak.

Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;

De bölcseséged nem vigasztal.

Porember, óh, tanuld meg itten,

Hogy a teremtés elhibázott.

Maradj meg régi bűneidben;

Légy hitszegő, kegyetlen, álnok.

Légy aljas! bűnre vagy teremtve.

Gép vagy; ne bánd, ne vedd szivedre.

Átkozd anyádat, születésed’,

Utálatos légy önmagadnak.

Zokogj! nagy bűnhödés az élet,

S a boldogságnak vágya van csak.

Légy koldus vagy a sors kegyeltje:

Nyomorra, kínra vagy teremtve.

Fonák, hívságos, ferde minden,

Hanem szükséges; ez vigasztal.

Szükség határoz tetteidben.

Gonosz vagy?... ne törődj’ te azzal!

Sorsod előre van kiszabva,

Mint sötétedés holdba’, napba’.

Urad két óriási zsarnok:

A körülmények és a véred.

Gyötör a vágy sokszor s akarnod

Még sem lehet, te törpe, féreg!

Csak hurczolod tovább a vétket,

S az önzés balzsamod, reményed.

Nem tudsz te élni, csak hibában.

Erőd nincs jónak lenni mindég.

Önző vagy s gyáva halni bátran,

Fájdalmad, kínod bárhogy’ is tép.

Szerencsétlen vagy, gonosz vagy,

S élsz bűneidnek, kínaidnak.

Mert együgyűnek lehetetlen

Érezni kéjek hevülését.

S ha tán eszes vagy, ép’ a szellem

Csepegteti szivedbe mérgét.

Nyugalmadat elűzi kétség.

Rab vagy, silány játékszer és gép.

Gőgös sziveddel élsz kinokban,

Végetlen önzés lakja mélyét.

Tenbűnödet mindenha jobban

Beczézed mint a más erényét.

S minél kisebb vagy és silányabb,

Más ellen annál több a vádad.

Ha buta volnál, mint az állat,

Nem volna, hidd el, annyi vétked.

Az ész a fájdalom tenálad;

Az ész tipor a sárba téged;

Mert jámbor erkölcs és a szellem

Öröktől két halálos ellen.

Jóság, hüség: önzés, de gyáva.

Félt mindig, a ki sosem ártott.

Hazugság minden álom ára,

Ismerd s utáld meg a világot.

Ne gondolj véle: búban, üdvben

Nézz hidegen rá, megkövülten.

Keresd az üdvöt nyugalomban,

S ne higyj a jóban, szeretetben.

A világ legrosszabb a hogy’ van

S az ember átka véghetetlen.

Erénye, üdve, vágya semmi,

S legjobb nem élni, nem születni.

Sötét lapok; mély, komor eszmék!

Takarjon el most rózsafátyol.

A boldogságban én hiszek még,

Bár tőlem minden percze távol;

S lelkem bár szomorú halálig,

Örömre, boldogságra vágyik.

S bár könnyem’ látja minden óra,

Szivem rajong, szeret, remél még,

S illatlehellő, mint a rózsa,

Bár eltaposták, összetépték.

S ha nem leszek is soha boldog:

Szeretek, álmodom, rajongok!