Sehol sem

Egyik faluból a másikba mentem

Füves térségen át.

Reményzöld volt a rét füve, - de gyér.

Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán

A fakó, sárga gyep.

De a tavasz lengett a levegőben,

S opálos álomfátyolon keresztül

Csillogtak messze Várad tornyai.

Sehol senkifia.

Kietlen volt a rét.

Emlékszem: ősszel sem kietlenebb.

De mégis!

Egy agg ember jött szemközt énvelem,

Véresszemű, toprongyos, különös:

Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll -

És kinyujtotta aszott csont-kezét.

Pár pénzdarabot vetettem neki.

Hála-szava most is fülembe cseng:

Egészséget, erőt adjon az Isten!

Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:

Bólogattam magamban.

Ezért járok faluról-falura,

Városról-városra, - ezt kutatom

Ez int nekem opálos fátylon át,

Mindíg csak messziről,

Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, -

Egy óra mult.

Ahogy szomorún visszaballagok

Egyazon úton, a legelőn át, -

Halotti csendben

Megintcsak szembejő az emberem,

A fakó kis öreg.

Nem kéreget. Megáll.

Köszönt engem, mint régi ismerőst.

Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón.

A két kezével kétfelé legyint,

A két falu felé,

Hunyorgat a szemével,

S mintha meglelné a gondolatom,

Úgy mondja ki helyettem hangosan:

Itt is semmi, - ott is semmi!

Hehe! Ugye instálom?...

Egy percre meghűlt szívemben a vér,

Aztán meggyorsítottam léptemet.

Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már.

Vissza nem néztem volna egy világért.

Utánam álomfátyolon keresztül

Integettek Nagyvárad tornyai.