Selyem-festések
By Jenő Dsida
Lejöttem a dombról, mert a fatörzsön, amelyen ültem, hangyafészek volt és a közeli méhes lakói fülem körül dongtak.
Lejöttem ide és leültem a patak partjára s lábamat, mint egy kis gondtalan, thüringiai pásztorfiú, lógattam a vízbe. Most itt ülök. A patak folyása csendes és én gondolkodhatom életem folyásáról.
A világ dolgai olyanok, mint a gondolataink, vágyaink és a mi lelkünk a természetet utánozza.
A patak felé hajló karcsú fűzfa hasonlít betegágyamat virrasztó édesanyámhoz; a víz énhozzám rohan és úszik rajta virág is, lerágott körtecsutka is.
Itt, az öblösödésben egy kis buta liba evickél, a hegyek mögül fellegek füstölnek és a falánk szunyogok nagyokat csípnek rajtam.
Lekaszált margarétákat dobok a vízbe, lassan, egyenként.
Emlékek ütődnek a szívemhez, lassan, egyenként.
Például emlékszem arra a kis szőke német festőlányra, akivel a minap találkoztam és aki a kedvemért magyarul kérdezte:
– Maga mikor fog muszáj lenni elutazni?
Olyan kedves, naív, síró-nevető kék szeme volt. A szavakat úgy szürcsölte, mint a málnaszörpöt. Az életről beszélgettünk és ő azt mondta:
– Tudja, mi nagyon szegények vagyunk a világon, aber unsere Seele...
Megszorítottam a kezét és hazáig kisértem.
Itt olyan megnyugtatóan szép minden. A táj. Szeretnék érteni valamit a festészethez.
Tegnap a Zazar partján mentem és egy hírneves ismerősömmel találkoztam, aki festett. Néhány kihízott malac is arra lábatlankodott: röfögtek a képre.
– Műértők – kacagtam.
– Hagyja el, barátom, – mondta az ő szokott oktató hangján – sok ember többet malackodik és kevesebbet ért a művészetekhez, mint ezek.
Megint kacagtam: őneki igaza volt.
Most végigcikázik előttem összes versem, amit életemben írtam. Félek az utcán járni: hátha valamelyik embernek eszébe jutna, hogy leüssön, mint sokszoros gonosztevőt.
Mennyit is küzdöttem a formával, Istenem! Verspatakjaim hol csobogva csergettek, tisztán és játékoson, hol méltóságosan hömpölyögtek, mint a Szamos hullámai, hol posványosan züllöttek szét és én nem tudom: hol állok meg velük.
Érdekes: most selyemre festek – selyempuha a ceruzám hegye, – és még mennyivel érdekesebb volna, ha húsz-harminc kép után jönne egy szél és belelibbentené az egészet a vízbe...
Vinné, vinné az ár... Valaki kifogná...
... Ejnye, öt percen belül már másodszor jut eszembe az a kis szőke, német lány!
Megzavarnak gondolataimban. Bogárszemű parasztlány jön a patak tulsó oldalára, hogy bemerítse csuprát.
A víz fekete és haragos a bennefürdő fellegektől, de mégis finoman és kacagóan veri vissza a naptólsütött, gömbölyű arcot.
Odanézek, nevetek és kezemmel üdvözletet intek át.
Idenéz, szamárfület csinál és elszalad.
Ó, Tagore, Tagore, India nagy költője, láttál-e te valaha ilyet?
A patak még idegesebben borzolódik és egyre dagad. A hegyek között esik már.
A fák komolyan összebólongnak a széltől és ütemesen potyog egy-két túlérett szilva.
Odafent kugliznak: mindig nagyobb robajjal döngenek végig a golyók az ég boltozatán és valami megnevezhetetlen, túlfeszített szag van a levegőben, mely izgat, fenyeget és tompán sajogtat fejünkbe.
Rohanni kell. Nagy cseppekben esni kezd.
Recsegve, bömbölve iszonyú villám suhint a levegőbe: valahol lecsapott...
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...