Semper idem

Arany napú, zengő világ!...

Homért olvasva, mint diák,

Igy hivtam egykor Grécziát.

De hogy jobban megismerém:

Foltot találtam kék egén.

S uj hajnal fénye szállt felém.

Lángelme volt, nagy volt, igaz:

Aiszkűlosz, Pláto, Fídiasz,

És annyi más, ki most is az;

De a következett idők

Csak oly mesések, oly dicsők,

Nagy tetteket csak úgy szülők.

És lesznek még nagy emberek,

Nagy szívek, elmék, jellemek;

Meddő a föld még nem lehet.

Hogy csupa törpe él veled,

S hogy holtak, csak te képzeled

A hősökről, óh, képzelet!

Mindenha támad hős, zseni;

De népe föl nem ismeri,

Csak a mikor sírhant fedi...

Ah, a görög világban is

Igy volt és így van mostan is:

A tömeg ellen nincs paizs.

S ki sötét kornak fényt adott,

Kit a jövendő századok

Bámulnak, mint letünt napot:

Multat csodálók, köztetek

Mindig legtöbbet szenvedett,

S hazát sohase lelhetett!