Senki előttem, senki utánam

A sziklacsúcsok felágaskodnak

és hajladoznak a felhők között.

Hangosan kiáltozom, hogy elverjem

a némaságot, mely tízezer éve

mossa a merevtörzsű fákat

s rémült melódiákat ringat ölében.

Dárdahegyű, kemény levelek

sorakoznak a pikkelyes ágakon,

a virágok szirmai pattogva töredeznek.

Senki előttem és senki utánam,

és nincs út sehol; minden felbukkanó

igazságért, minden talpalatnyi

földért esztendeimmel fizetek.

S a zord éjszakákon mégis hiszek.

Búzavirágos szarvú ökröket látok,

amint fehér szekerek előtt bandukolnak

embereket, akik valamikor

élni fognak a földön.

A barlang, amelyben tűz nélkül

didergek, bodros füstöt ereszt,

fáradt, erős férfiakat altat

s a kötél, melyen remegve kúsztam

át a vak mélységek fölött,

száradó ruhák terhe alatt ring

asszonyok lármás, víg dalában.