Serkentés a Múzsához

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,

Hogy ama bérces kőszálakat

Megtetézhessük azokkal,

Láthassuk várát az ízlésnek,

Hol a múzsák a sok elmésnek

Fejét fűzik babérokkal.

A halhatatlanság felette

Öröm templomát építette,

Amelyben megholt a halál.

Itt, ki szerette a múzsákat,

Nevével kérkedő táblákat

Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája

Érdemét harsogva fúkálja

Mindenütt a nemzeteknek;

Ezt a hír felvévén szárnyára,

Viszi a világ négy sarkára,

S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak

Általadják őtet egymásnak

És megőrizik hűséggel;

És mikor sírjára mutatnak,

Örömnek könnyeit hullatnak,

Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos éjszaknak

S kik a forró nap alatt laknak,

Hirdetik, ki volt Homérus!

Örömmel tapsolnak őnéki

A Gángesnek gazdag környéki,

Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene

Nyájas szemekkel Melpómene,

És éneklője lehetnék!

Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,

Mely a legnagyobbaknak is árt,

Bátor lélekkel nevetnék.