Séta [1]

Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem

s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött,

nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt

és kóborlok s a lelkem sír a tenyeremen.

Oly furcsa is az élet, – eldadogom ezerszer

ezt a banális, bágyadt, semmitmondó igét

s egy bolt előtt egyszerre kivánom a fügét,

mely ürmös ízek ellen édes, gyermeteg szer.

Aztán a testem újra fehér ágyat kiván,

hálós kis ágyat, hűvös, gyűretlen, tiszta gyolcsot,

ágyat, melyen rikító paplan nem piroslott

s amely fölött fölöttem virrasztott az anyám.

A furcsa elmulás is sajgón eszembe vág most

és hogy nem élni egyszer; milyen furcsa lesz,

milyen egyszerűen szép, mikor lehull a mez

s felülről nézem ezt a forgófüstű várost.

S ez itthagyott írások sem lesznek akkor: élet.

Csak frissvirágú erdő lábatövére hullt

lombok sírása, könnyű avarillatu mult.

S majd egy kései vándor finom orrába téved.

Lassan sötétedik már és fázósra hülök

fényes sikátorokban. S akkor egyszerre oldalt

meglátok egy leánykát. És frissen csattogó dalt

szeretnék írni s vígan búg száz autótülök.

Oldalt kacsint rám s tiszta, fehér nyakán kis érem

himbálózik, fityeg, kissé szégyenkezőn

s én véle nyargalok már derűs, nagy, kék mezőn...

Pár lépésről kitartón félóráig kisérem...