SÉTA [1]

Kivasaltattam a ruhámat,

kifényesíttettem cipőm;

sétára indultam magamban

e búsfényű, szép télidőn.

Léptem vidáman szállt a járdán,

meglendült jobb- és balkarom.

Így, díszben, megfeszült gerincem:

rangom most megmutathatom.

Nincs dolgom semmi. Úr vagyok most.

Az üres percet élvezem:

azt, hogy az édes, büszke, céda

semmittevéshez ért kezem.

Hogy a nagy semmiből merítek

markommal ingyen friss vizet;

és szippantok a levegőből,

melyért mindenki megfizet.

Hogy nyakkendőm csokrát magasra

tartva a hűs kövezeten,

a nép előtt ím hősi daccal

csontvázam kézen vezetem.

Hadd menjen, mozogjon, forogjon

e búsfényű, szép télidőn!

Úgyis ledobja majd magárul

vasalt ruhám, fényes cipőm...