SÉTA [2]

Sétálok néha lenn a Dunaparton.

Égő szivarom néma számba tartom.

A szivar, az még megvan, megmaradt.

A többi eltűnt a sok év alatt...

Megyek. A léptem kényszeredve koppan.

És érzem, egyre jobban, egyre jobban,

hogy séta ez az élet, semmi más!

Nincs érkezés, csak mindig indulás...

S egy nap eltűnik majd a sétatér...

Szivar kialszik... séta véget ér...