Shakespeare halála

Az Arany Szarvas zöldes udvarában,

Hová a gond, bú senkit sem kisér,

Az esti órák víg kompániája

Nézi: hogy száll az áprilisi éj.

Előttük az Avon szürke vize ballag

S a parton bókol szürke fűzfasor,

De színeket lop a szemükbe lassan

S tündéri tájat bűvölget a bor.

S a kora tavasz és a késő mámor

Olyan, miként, ha hárfa pengene

És elfeket elrejtő lenge fátyol

A távol Ardenn erdeje.

Kilenc az óra. Ő lép most be éppen,

Tar homlokán lámpák derűje leng

S egy végtelenség mosolyog szemében,

Kék ibolyák, kék ég, kék tengerek.

Nyugodt gesztussal, mint aki leinti

A vágyakat már és a gondokat,

Leül szelíden s vígan emelinti

A serleget, mely kedvet s álmot ad.

Beszélni kezd. Hogy mily békés az este

És mily szelíd ez április hava.

Hamlet fiáról szól, kit nem felejthet

S fölsír mély gordonkaszava.

A tiszteletes elteszi a kártyát,

Az öreg bíró fapipára gyújt.

Mind Vilmos mester ajkait csodálják

És cseng a szó és visszacseng a múlt.

S a mester egyszer csak a földre réved

És hirtelen szívéhez kap keze

És szemei, ez áldott, drága fények,

Mint a kilobbant fáklyaláng szene.

„Mi az barátom?” - kérdezi a csaplár

És hangja, mint hordók szádája zeng.

Ő asztalára hajtja sárga arcát

És szól:

„A többi néma csend.”