Sietni kellett

Ma találkoztam az öreg Mikulással.

Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,

amikor elébem toppant. Gyönyörű téli

szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán

esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is

csupa hó volt. De mondom, nagyon siettem

amint már évek óta sietek és mindnyájan

sietünk és nem tudtam megállni.

Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,

kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes

gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.

Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind

nála voltak, hátára akasztva csüngött

kicsi fekete hintalovam, melyen

valaha vészes csatákba nyargaltam az

esteledő gyermekszobából s nyakában most

is csilingelt a kicsi ezüst csengő,

finoman, messziről, mint az édes anyám

hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni

kellett és nem tudtam megállni.

Az öreg megfordult, álldogált az úton,

orrát vörösre csípte a hideg,

színtelen szeméből könny szivárgott,

s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével

vidáman integetett utánam.